Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Török Sándor: -szerű

tunk! Majd mezei munkára mentem. Fogaras környékén volt ez, szász gazdákat szolgáltam. A havasok következtek ezután, Ósinka fölött az erdő. Facsúsztatókat készítettünk, a rengeteg fát alásegítettük a völgybe, horgos végű rudakkal egyensúlyoztunk közöttük. Ez is igen jó volt. Utat építettünk lent a völgyben, követ kellett törni hozzá óriási kalapácsokkal. Ennek az egész erdei munkának a vezetője egy ósinkai román ember volt, Georghe Fenes. Olyan forma hatással volt rám, olyan világ-tanító, mindent-bemelegítő hatással, mint anyám. Ö szeretett engem, becsült mint „jóra való fiút" s kitűnő munkást. Én meg őt egyik legnagyobb ifjúkori nevelőmként őrzöm magamban, s megnyugtat, hogy tudom most már, nagyon sok Georghe Fenes van mindenfelé, nincs számontartott életművük, szobortalanok és a többi, de jelenlétükkel messzire hatnak. Üjból városba kerültem, bádogosságot, vízvezeték- majd villanyszerelést tanulni Brassóba. Itt Siegens úr volt a mesterem, az első segéd, itt is sok mindent megtanultam, de épp a szakmát alig. S egy Szilveszter nevű székely ember dolgozott itt, a másik nevére hálátlanul nem emlékszem, de hogy sok jóra tanított, arra igen. Ez földhöz és állathoz, csendes korcsmai beszélgetéshez értő ember volt különösen. Napszámossá törtem le innen, a feleki üveggyárban dolgoztam. Azután a vöröstoronyi vasúti állomás következett, a pályafenntartás Oldhíd kitérőig, társaimmal a talpfákat cserélgettük. Egy ideig a vasúti kovácsműhelyben inaskodtam is, itt ismét egy román ember került fölém jó öccsi-bátyi-szeretetben, ez a kovácslegény, még a nevére is olyan mesélős hangú, Nicolai Fratillának hívták, körülbelül mintha azt mondanám, hogy Testvérke Miklós. Igen korán túl vagyok a kamaszéveken, már ifjúnak számítok jócskán, mikor beállok a kolozsvári Renner, ma Dermata bőrgyárba, s ott töltöttem el a leghosszabb időt, két esztendőt, és kitanulom a gépszíjgyártó szakmát. Végül azonban innen is elkerültem, kóristának álltam a Janovich Jenő Magyar Színházához, ez is nagyon érdekes volt persze. A Bohéméletben, a vámnál, a finánc kérdésére, hogy mit visz, én énekeltem, hogy semmit, és azzal biztattak, hogy majd bonviván lehetek vidéken. Ezt is odahagytam. Rendőri és törvényszéki riporter lettem ugyancsak Kolozsváron, az Újságnál, majd az Ellenzéknél, ahol Balogh Artúr professzor úr — aki angol nyelvű jogász szakértője volt a Népszövetségnek, s kis udvarában székely kandallókat gyűjtött —, Indig Ottó, a remek Hunyady Sándor, Szász Endre, a boldog emlékezetű Kuncz Aladár bepártoltak a lapokhoz. Ök már nagy szerkesztők voltak, meglett férfiak.