Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Tamási Áron: A hegyi patakról

nek az internátusában anyám gondosan fészket rakott nekem. Mondhatom, boldog voltam. Először azért, mert így ősztől nyárig megszabadultam a mezei munkától; s másodszor azért is boldog voltam, mert azt hittem: itt is csak olyan látszatra kell majd tanulnom, mint otthon az elemi iskolában. Az első dolog, vagyis a mentesség a munka alól, jól bevált, mert hiszen egyszerre nem lehettem otthon a faluban és a gimnáziumban is; de a látszattanuláson, ahogyan valóban kezdtem, szinte rajta vesztettem. Félévkor ugyanis, vagyis a karácsonyi vakáció előtt, istenesen megróttak és a számtanból elégtelenre osztályoztak. Szerettem volna a föld alá bújni, de ez a szégyenérzés kicsiség volt ahhoz a rémülethez mérve, hogy kivesznek az iskolából és hazavisznek a falusi munkába, verejtékezni nyáron, állani az esőt, a viharokat és a fagyot. Áldott kedves anyám azonban addig s addig siránkozott, hogy ne szakítsuk félbe ennek a legénykének az évét, mert hiszen még Szent Ágoston is megjavult, hogy csakugyan visszavittek az iskolába. Hát akkor én is szembenéztem magammal, mondván: látod, te haszontalan, a sanyarú sors kötele már a nyakadon volt, de hála Istennek, nincs igazság, csak anyai szeretet van. S ha Szent Ágoston nem is lettem mindjárt, az esztendő végire a jó-közepes tanulók közé küzdöttem magam; s majd a negyedik osztályban oly kitűnő lettem, hogy a gimnáziumi értesítőben vastag betűkkel nyomtatták ki a nevemet. Gondoltam, most aztán a nagyprépost nagybácsi előtt is büszkélkedhetem, mert hiszen a tanulásom költségeit ő rendezte, s a tekintélyének a védelme alatt verekedtem és módjával garázdálkodtam is a gimnáziumban. Levelet írtam hát neki, hogy elutaznám Gyulafehérvárra, hogy őt személyesen is megismerjem. Hanem a válasz nem volt kedvező, mert azt írta vissza, hogy a diák ne lődörögjön a vonatokon, hanem télen tanuljon, s nyáron pedig dolgozzék otthon a gazdaságban. No, gondoltam, Áron bácsi is többet olvassa a kemény Ó-Szövetséget, mint ahogy kéne; s a gyulafehérvári utazás helyett így aztán az otthon maradást választottam, s a mezei munkát. Mondhatom, erre nagy szükség is volt, mert éppen kiütött az első világháború, s ahogy a nóta mondja, mind elment a legények eleje. Vagyis nemcsak a szűkebb családban, hanem a bő rokonságban is szükség volt reám, aki — ha már dolgoztam — már akkor is igyekeztem minőségi munkát végezni. Különösen a kaszálásban szereztem nagy elismerést, ami bizonyára azzal magyarázható, hogy akkor még a kritikai szellem nem volt annyira fejlett, mint például mostanság az irodalomban. Így múltak az évek; majd kezdtem aggodalmaskodni, hogy kimaradok a világháborúból, s akkor aztán sohasem fogom meg-