Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Somogyi Tóth Sándor: Válasz

SOMOGYI TÖTH SÁNDOR VÁLASZ Barátom, el se hiszed, milyen rosszak az önvédelmi reflexeim. Például 1944-ben egyszer aknatűzbe kerültem, okos barátaim mind földre vetették magukat, és a nevemet nyöszörögték dühösen — én meg csak álltam vigyorogva. Fantasztikus, milyen rosszul működnek a reflexeim! Később, 1950 táján egy ideológiai össztűz során rám akasztottak egy halom otromba minősítést, és képzeld, akkor is csak álltam az ütéseket, mint aki üzenetet kapott, hogy a buta csapások mögött ott rejtőzködik a legyőzhetetlen bölcsesség. És bár néha csakugyan megpillanthattam a bölcsesség arcát — történeti logika meg életigazság formájában —, viselkedésem mégse szabályos. Ütések ellen védekezni szoktak. Eszelős lennék, gyáva, misztikus, vagy egyszerűen nehézfejű? Figyeltem magam, mint valami tetűt a mikroszkóp alatt. Barátom, érdekes volt! Míg megleltem a végső közhelyet, tömérdek variációval találkoztam. Tanár vagyok, tudom, mi a figyelem. Rengeteg a fogalomzavar. Sokan az önérvényesítő készséget tartják figyelemnek, vagy a kényszertanulást, mások a tunya szemlélődést, a szem, a fül gépies, véletlen mechanizmusait. Aztán: a figyelmet játékkal akarják helyettesíteni. Ostobaság! A figyelem: harc, célrairányult küzdelem, az érzékek, az értelem — és sokszor a legvadabb indulatok! — koncentrált ereje. Ha figyelsz, a pillanatnyi mozgásban évezredek támadnak föl, s ha képes vagy átélni a mozdulat történetét és van még maradék erőd, akkor közel jutottál a mozdulat értelméhez is... Mindezt egyszerűen ábrázolja bármelyik kutya, ha szimatot lelt: kifeszülve előredől, szoborteste tízezer vadászat vad borzongásait és fogcsattogtató küzdelmeit zárja magába, s ez épp olyan fontos, mint az új harc, amely egyszeri lesz és csakis az övé, élő képességeinek tűzpróbája.