Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Palotai Boris: A fecskék többen vannak

tott virágok szürkén, elhasználtan maradtak a kezében. Mindezt csak azután vettem észre, hogy Vasadi jelentkezett. Addig gyönyö­rűnek találtam a felgőzölt, bekrétázott hóvirágot, az összegyűrt ibo­lyát. Aztán Vasadi Klári, aki kanyaró után először jelent meg az osztályban, felállott és egy paradicsommadarat tartott a kezében. — Édesanyám üzeni, neki ez volt a kalapján. — S mit üzen még édesanyád? — kérdezte Etelka néni, homlo­kát törölgetve izgalmában, mert Vasadi a tanfelügyelő unokája volt, s így mindenképpen méltó arra, hogy költői hevületében is számoljon vele, lírai ellágyulásában is gondoljon rá. — Tisztelteti Etelka nénit — mondotta Vasadi, matrózblúzához szorítva a paradicsommadarat. — Köszönöm szépen — rebegte Etelka néni, s óra után néhány diót nyomott a kezembe s azt mondta, hogy okos kislány vagyok. Ettől verni kezdett a szívem, mert semmi oka nem volt, hogy meg­dicsérjen. Másnap Vasadi egyszerűen berepült a szereplésbe. Etelka néni átírta a verset, főszereplője egy eltévedt paradicsommadár lett. Én pedig ott álltam a tizenkét strófás fecskeszerepemmel, néhány szem dióval s a parancsként hangzó dicsérettel, hogy okos vagyok! Otthon elővettem az irkámat, s a tiszta lapokat telepötyögtettem könnyel, panasszal, lázadással. Valahogy vers kerekedett belőle. Sok volt benne a felkiáltójel, a három pont, a fogadkozás- majd én meg­mutatom a paradicsommadaraknak, hogy semmi keresnivalójuk a kikeletben! Bebizonyítom, hogy azért is fecske leszek, jelmez sem kell hozzá s mégis mindenki tudni fogja, hogy fecske szól hozzá­juk, s a fecskék többen vannak, mint a paradicsommadarak! Évek múltak el, a versemről el is felejtkeztem. Aztán egy újabb sérelem ért, újabb fájdalom. Meg kellett írni, nem lehetett nem megírni. Egy Sárika nevű osztálytársamat készítettem elő pótvizsgára. Ez a korrepetálás nemcsak öntudatomat növelte, de cipőtalpalási költ­ségeimet is fedezte, patentharisnyát is tudtam belőle venni. Sárikáéknál tokás dédszülők olajfestménye alatt birkóztunk a százalékszámítással, s zenélő órák bongó hangja mellett tanultuk az ásványok képletét. Sárika mellett én valóságos felnőttnek érez­tem magam, holott ő félfejjel magasabb volt, de tudtam, hogy rám van utalva, nélkülem nem boldogul! így aztán cseppet sem lepőd­tem meg, amikor közölte velem, hogy másnap ünnepli a születés­napját, jöjjek el én is. Ropogósra vasalt fehér blúzban jelentem meg Sárikáéknál. Az édesanyja nyitott ajtót, leültetett a szoba sarkába, megsimogatta a hajamat, azt mondta, várjak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom