Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Fábry Zoltán

örökség, amit óvón és dédelgetőn hoztunk át magunkkait Ady Endre ! Inditónk volt ő és megtartónk lett, folyamatosságunk és mértékünk. Az az Ady, akit a 38-as kassai antifasiszta nagygyűlésen idéztem magyarok és nem magyarok elé, aki legelőször és legmaradandóbb

an "szólította Közép-Európa népeit demokratikus hittevésre". Uj változott helyzetünkben mi, Ady elkötelezettjei lettünk és lehettünk magyar jakobinizmusának legigazibb hűségesei, továbbvivői és valósitói. Ady volt az összekötő magyar üzenet, a zálog, mely mottóként eligazító iránytünk volt és marad. Az "ember az embertelenségben" erkölcsi parancsa kiirthat

atlanul belénk vésődött, mert nem a fellegekből szólt, de magyarként és magyarokhoz szólón hirdette a humánum tántoríthat at lanságát, mentő szerepét. Az etnikum és etikum ötvözete megváltó útmutatást eredményezhetett: "Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol nem adhatott; Ember az embertelenségben Magyar az űzött magyarságban, Újból élő és makacs halott." Csoda-e,ha ez az Ady-vers lett jeligénk és — megtartónk?! A gerincbe nem roppant szlovákiai magyarságnak ez, ennyi a reális vox humanája, történelmi és egyben erkölcsi igazolása. Egymástól elválaszthatatlanul nem lehetek ékes magyar emberség nélkül, és nem lehetek a humánum embere magyarságom vállalása, nyelvem hűsége nélkül. Az etnikum etikum is. És csak együtt: pozitiv valóság. Csak, aki magyarként megmarad az űzöttségben, maradhat meg emberként, az embertelenségben is. Az egyiket nem áldozhatja fel a másik kisebbítése nélkül. Magyarnak megmaradni az űzött magyarságban nehéz. De épp e