Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Lukács György

nya arról, hogy miként szerelték le az összes pártok, Bákosiékat is beleértve a Tiszántúlon alakuló forradalmi tanácsokat, amelyek valóban második hatalommá próbáltak válni a debreceni országgyűléssel szemben. Az az illúzió

s forradalmiság, amely például Benjámin verseit jellemzi a 40-es 50—

es években, nagyon hamar kiábrándulásba torkollt, és a kiábrándulásnak ez a mozzanata dominál a mai fiatalságban is, amelytől ezért természetszerűleg idegen Ady pátosza. Ez igazi és konkrét pátosz s ennélfogva éles ellentétben áll a párton belül divó funkcionerpátosszal; de éles ellentétben áll a fiataloknak azzal az úgynevezett politikai cinizmusával is, amellyel hosszú idő óta kisérik az eseményeket. Sajátos, de talán mégsem egyedülálló helyzet ez. Meg kellene vizsgálni, hogy vajon mutatis mutandis a német népnek Heinéhez való viszonyában nincsenek—e nagyon is rokon vonások. Heine is kb. loo év óta egyik központi alakja a német költészetnek, de tulajdonképpen alig van ember, aki igazán hive volna Heinének. Mindenki, még egy Karl Kraus is elhatárolja magát tőle. Már most eszem ágában sincs párhuzamot vonni Heine és Ady között, nem is lehet ezt megtenni., már 48 és 19oo különbségénél, a magyar és a német fejlődés különbözőségénél fogva sem, de azt hiszem, Ady esete nem áll példa nélkül, és noha a hatástörténetet kevésbé vizsgáltam felvetem a kérdést, hogy nem lehetne-e az angol irodalomban Shelleyvel kapcsolatban hasonló jelenséget találni? Például nagyon jellemzőnek tartom, hogy az egész Eliot-kör rendkívül élesen utasítja el Shelleyt és ha szabad ezt a hasonlatot mondanom, a Shelleyvel kapcsolatos Eliot-féle ostobaságok néha nagyon hasonlítanak azokhoz az ostobaságokhoz, amelyeket Kosztolányi hozott fel Adyval szemben. Ezek persze nagyon merész és semmi-