Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Nagy László

kiszakítván, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben, És akkor megadaték neki a legfőbb rang, s viselte vala a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy az irodalomban a silányságot szaporítják, uraim, uraim. Mondják, a Léda párizsi kalapja vetett agyvelejére árnyat, vagy utazott a Eomlás Yirágaihoz, és igen megkésve, mert a Baudelaire-versnek, akárcsak az ökörvérszinü mellénynek divatja mult. — Simitsa meg rángó szánkat a mosoly. A benső költői tartást, uraim, lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. Az bizonyos, hogy az ősök kiszemelik az utódokat, Baudelaire-re is rámutatott kéklángu ujjal nemcsak a geometries Dante, de az iszákos Edgar Poe is. Látja Ady Endre az ilyen kárhozatos ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Meglehet, Z, Y. Z is látja, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: igy épülnek templomok almáspitéből. Mondják és mondják a magukét, de azt nem mondja senki, hogy Ady verse, A föltámadás szomorúsága élén járhatott volna a világhódító szürrealizmusnak. Történt a Magas Tátrában, Ady belenézett a Csorba-tóba /mint később a csorba tükrökbe, görbe tükrökbe/, és nem ismert magáras "Föltámadtam, jaj föltámadtam!" A csodálatos Apollinaire még akkor glóriátlan. Eluard, Aragont rövidnadrágos* A nagy macher Breton: semmi. A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, hull a virág azóta is. Dobálják barbárok, forradalmárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kivánta a hódolatot, tébolygó szelleme csömört kap immár, nem ismer magárai "Föltámadtam, jaj föltámadtam! "