Tasi József szerk.: Juhász Gyula. „Fekete album szürke erdejében”. Juhász Gyula összes fényképe (Fotótéka, Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Juhász Gyula fényképeinek ikonográfiája

Tartottak ezért ők, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerű Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért, Mert egyszerűen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, mig tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelőre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent! (JGyÖM 3 : 100, 321. 1.) A vers először a Délmagyarország 1933. ápr. 16-ai számában jelent meg. A fényképről írja Dénes Zsófia: „Legszívbemarkolóbb utolsó fényképe, amely a szegedi ideggyógyászati klinika kertjében készült. Ez a nevetés fölér a nevetőgörcs vidámságával vagy az üvöltés harsogásával... Épp előző napon gyújtotta meg hálóingét az intézet fürdőszobájában." (Dénes Zsófia: »Költö volt, senki« Juhász Gyula arcképéhez. Újság, 1942. okt. 18. 237. sz. 6. 1.; -: Szivárvány. Bp. 1970. 235. 1.)