Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)

Tanulmányok - Szabó György: Az „expresszív dinamizmus" megjelenése Kassák fiatalkori költészetében

olvasatnak volt a következménye. És mint ilyen, a kor egyetemes „közös nevezőjének" mondható. Egy jóval későbbi Népszava-cikk, mintegy summázva a századelő véleményét, Nietzschét „a mai polgári társadalom elfajult, beteg, alattomos, hazug állatemberével szemben egy új embertípus" megálmodójának mondja, s ez a típus ott illik bele a szocialista eszményekbe, ahol kiviláglik: „nem túlvilági jutalomért cselekszik jót, hanem belső törvényszerűségből; az ő erénye nem a szolgaiélek gyöngesége és gyávasága, hanem az ajándékozó erény." Ugyanakkor mint a fölényes új erkölcs birtokosa lelkében „a hatalom akarását" melengeti, olyannyira, hogy — a cikk szerzője szerint — igaza van Max Maurenbrechernek, aki A szenvedés című munkáját ezzel az ajánlással látta el: „Kari Marx és Friedrich Nietzsche egymásba áradásának szentelve."

9 A csavargó, aki ez idő tájt válik ki az indusztrializáció világából, s képzeletének látomásai közé húzódik, mintegy kivonva magát — Gauguin szavaival — a „bűnös, rosszul szervezett" és „az arany kormányzása alatt álló" társadalom köreiből,

10 beállva Rimbaud, Kandinszkij, Gorkij, Klee, Mednyánszky vagy Dino Campana csapatába, hogy a hamissal szemben a természetesebbet kutassa fel, s ehhez egyik kapcsolatteremtő eszközül újból meglelje az erotikát; a hazátlan, aki a Nietzsche elődjének tekintett Stirner jelmondata nyomán mint a csiga, önnön hátán hordja egész világát;

11 az eredeti egyéniség, aki Juhász Gyula értelmezésében mint „nagy modern" eszményt kapja Oscar Wilde példáját

12 — Kassák esetében is a korabeli világ megtagadója, s mint ilyen tipikus. „Egy van csak szent: az őserő, az állat" — olvashatjuk egyik 1909-es versében,

13 s egy évvel később — Juhász Gyulának címezve — ott a stirneri sor is, melyben „bús önmagát" látja „istenének".

14 Nem tekinthetjük sem különösnek, sem egyedülállónak, hogy egy fiatal vasmunkás ilyen példaképeket választ a századforduló elejének Monarchiájában, kivált ha figyelembe vesszük, hogy eszmei hatást a magyar szociáldemokrácia gyakorol rá. Mert ami ebben az időben Közép-Európát tekintve új, az talán ennek az eredetileg szalonokban kialakult s igazán „arisztokratikus" megtagadásnak, vagy ha úgy tetszik, lázadásnak tömegjelenséggé válása. Modern és bizonyos felhangjaiban antikapitalista életfelfogásoknak és érzelmi tartalmaknak a szocialisztikus mozgalmakba való beszüremkedéséről, majd szétáradásáról van szó. Arról, hogy ez az életérzés és magatartás túllépte immár a magányos entellektüelek körét, s mind tömegesebben jelzett egy forradalmi korszakot, mely Magyarországon már 1912-ben utcai összecsapásokkal adta hírül közeledtét. Miért hangzik el a szocialisták táborában az „inkarnátus idealista, radikálarisztokrata" Nietzsche neve mind gyakrabban? — kérdi a Nyugatban valaki, s mindjárt megadja rá a választ is: „Mert izzó kohójában, ahol az új hit forrong, ott forr minden erős és nagy egyéniség érce. Mert a tömeg, a csak számozott, névtelen misera plebs contribuens szomjúhoz és kisajátít minden nagy egyéniséget, minden nagy látót és láttatót", hiszen „emelkedni akar, nemcsak munkabérben, hanem emberségben is".

15 Ehhez az emelkedéshez — legalábbis a szociáldemokrata kulturális elképzelések korszerüsítői közül többek tudatában — figyelemre méltó módon már az első versek után, 1910-ben Kassák Lajos tűnt szellemi vezéralaknak! Az eddigi vezéralakról, Csizmadia Sándorról az Ady-hívő Pogány Béla éppen a Független Magyarországban szögezi le, hogy a várakozásokból semmit sem tudott beváltani.

16 Ugyanakkor érdekes, hogy a