Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
maga véleményét, álláspontját másokra kényszerítse, illetve akár erőszakkal is elfojtson minden személye elleni — költői túlérzékenységgel fölfogott — támadást. Maradjunk hát az óvatosabb megfogalmazásnál — annál is inkább, mert választott témánk nem teszi szükségessé Babits világnézeti fejlődésének részletes elemzését. 4 Ugyanakkor nem engedi meg a Babits-viták központi kérdésének a teljes megkerülését sem. Babitsot ugyanis az irodalomtörténet önmagában nem érdekelte, öt irodalomtörténeti eszmefuttatások, sőt Az európai irodalom története szerzőjeként is elsősorban a bevezetőben említett két alapkérdés izgatta; továbbá — főleg költői pályája kezdetén, azaz 1912-ig — saját útjának, művei belső lehetőségének kialakításához keresett irodalomtörténeti példákat és törekvéseit igazoló előzményeket. Később, azután, hogy írói önbizalma megerősödött, inkább az író-lét és az irodalmi mű általános tanulságai foglalkoztatták, így találjuk szembe magunkat rögtön az első pillanatban azzal a kérdéssel, miért is érezte Babits a maga számára követhetetlennek Petőfi, majd Ady költői útját? Húzzuk alá a „majd" kötőszót, mert — mint azt az újabb kutatás (Melczer, Rába) egyértelműen megállapította, a közfelfogással szemben — az „Ady-kérdés" jóval azután jelentkezett Babits életében, minthogy Petőfi-útjának járhatatlanságát önmagában megállapította. 5 A marxista irodalomkritika erre sokáig a költő világnézetében kereste az egyetlen választ. Ezen a téren még az árnyalt, érzékeny és a művészi teljesítményt magasra értékelő elemzések is gyakran tévutakra siklottak. Ezek közé sorolhatók az olyan kísérletek, amelyek például a költő származásából vezetik le, miért keresett más utat magának, mint Ady. ,J Méltatlanság lenne itt alaposan átgondolt okfejtésekkel olyan közhelyet állítani szembe, hogy például Lukács György nemhogy középosztálybeli bíró, de a magyarországi kapitalisták legfelső köréhez tartozó bankár fia volt. Méltatlanság lenne azért is, mert Lukács fejlődésében ugyanúgy — noha egészen más végeredménnyel —, mint Babitséban, szerepet játszott az a tény, hogy a magyar polgárság sohasem vette át teljes egészében a gazdasági és politikai hatalmat, a magyar társadalom nem tudott a feudális elemektől megszabadulni és a polgári életfölfogás normái alapján kiépülni. A múlt század végi Magyarországon — de tulajdonképpen 1945-ig — egy törvényszéki bíró a jogrend szolgálatán keresztül védelmezője volt ugyan a fennálló társadalomnak, de ezt a szolgálatot a társadalom valódi urai igen ellentmondásosan honorálták. Nem ismerjük Babits apjának esetleges személyi sérelmeit, de azt tudjuk, hogy a felemás magyar társadalomban — különösen kisvárosi környezetben — ez az értelmiségi-polgári réteg, akár voltak „táblabíró" ősei, akár nem, gyakran érezte joggal háttérbe szorítottnak, lehetőségeiben korlátozottnak, s nem egyszer megalázottnak magát; amit egy Babitshoz hasonló érzékenységű embernek észre kellett vennie. Magának a költőnek az 4 E kérdésnek jelentős irodalma van, amit Rába idézett könyvében részletesen megvizsgált. Hivatkozási adataiban minden fontosabb állásfoglalás megtalálható. 5 Rába György: i. m. 407—408. 1. 0 Valószínűleg Ady Petőfi Sándor forradalmi költeményei című. versválogatása elé írt bevezetőjéhez (1910) — amelyekben „csak kicsit elváltozott táblabírák"-ról ír — vezethető vissza az a vád, hogy Babits nem tudott elszakadni táblabíró őseitől. Ady azonban 1910-ben aligha ismerte Babits családfáját, így ez az utalás nem is vonatkozhat rá, az újat akaró fiatal költőket egy táborba gyűjtő Holnap egyik szerzőjére. Babits Kosztolányihoz szóló (190G) február 21-i levelében ugyan valóban emlegeti „becsületes magyar őseit", akik „igazi urak" voltak, de hogy ez alatt mit értett, arra az utal, amit ősei viselkedéséből kiemelt: arról a nagyapjáról beszélt külön is, „aki végigharcolta a szabadságharcot, könyveket gyűjtött, és szerette a verseket". Vagyis a polgárosuló nemesi értelmiség legjobb hagyományaira büszke. Lásd Babits — Juhász — Kosztolányi levelezése. (Szerk.: Bella György) Bp., 1959. 114. 1. (továbbiakban: BJK)
