Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Ferenczi László: Babits, Denis de Rougemont, Priestley és a többiek
Nem sokkal korábban egy angol irodalomtörténész, J. M. Cohen A History of Western Literature című könyvében hangsúlyozza, hogy a középkori Franciaországban született nyugati irodalom Buenos Airestől Moszkváig és Athéntől San Franciscóig „egyetlen terjeszkedő hagyományt jelent". 2,5 Babits európai irodalom történetének része az amerikai és elvileg az ausztrál irodalom is. Valéry politikai és kulturális Európa-koncepciójába azonban éppen úgy nem tartozik bele Amerika, mint de Rougemont-éba. Priestley előszavában Babitsra emlékeztetően fogalmaz: „[...] meggyőződésem, hogy korunk a legnagyobb válság korszaka, amelyben a legkétségbeesettebb döntések születhetnek, és akkor egy beszámoló a Nyugati Emberről, irodalmáról, amelyet teremtett és amelynek örült, segíthet megérteni önmagunkat (mint ahogy e munka közben nekem bizonyára segített is), és tudatosítani, hogy hol vagyunk, és hogyan érkeztünk ide." 25 Babits és Priestley egy-egy nagy válság idején tartják szükségesnek és fontosnak elmondani az európai vagy az ezzel szinonim nyugati irodalom történetét. Mindketten egyetértenek abban, hogy csak az általános értékekről beszélnek. Mellőzik mindazt, ami csak helyi vagy nemzeti fontosságú. A világirodalmat egységes, összefüggő folyamatként fogják fel, amelybe természetszerűen beletartoznak annak a nemzeti irodalomnak az univerzális értékei is, amelynek ők maguk művelői. így Babits a magyar, Priestley pedig az angol írókról egyaránt beszél. Ezt azért fontos megjegyezni, mert Cohen, akinek koncepcióját egyébként Curtius befolyásolta, és aki, mint idéztem, a nyugati irodalmat egyetlen nagy tradíció kiáramlásának és expanziójának tekinti, az angol és amerikai irodalmakat nem tárgyalja. Ugyanígy a század elején a német Wiegler a világirodalom történetéből kihagyja a német irodalmat. Babits és Priestley tehát megegyeznek abban, hogy nagy válságok idején az értékeket újra fel kell mutatni. Közös vonásuk, hogy a nyugati vagy az európai irodalmat egységben látják, és hogy csupán univerzális értékekre figyelnek. S mindkettőjük írását, Babitsét talán valamivel rejtettebben, Priestleyét valamivel nyíltabban áthatja az istenhit. Kettőjük között ugyanakkor lényeges felfogásbeli különbségek vannak. Priestley-é utilitarista könyv, Babitsé nem az. Priestley, aki tisztelettel emlegeti H. G. Wellst, mert Világtörténetével „népszerű nevelő", „egyszemélyes UNESCO" lett, 26 irodalomtörténetétől azt várja, hogy mind maga, mind olvasói számára tisztázza a hol vagyunk? és a hogyan jutottunk ide? kérdéseket. Az angol irodalom hagyományos koncepciója értelmében az „irodalom a társadalmi viszonyok megjavításának eszköze vagy eszköze lehet, egyidejűleg azzal, hogy az irodalmat meghatározzák a társadalmi események". 27 Ezt a hagyományt képviseli Priestley is, amikor segítséget kér vagy vár irodalomtörténetétől, — amelyről egyébként hangsúlyozza — ahogy Babits is —, hogy nem szabályos irodalomtörténet. Babits a bizonytalan jövőnek és a bizonytalan jövő kiválasztott embereinek akarja az elfelejtésre ítélt értékeket megőrizni, de nincs olyan hite, szándéka vagy elvárása, hogy az irodalom beleszólhat a történelem menetébe bármilyen módon, még akkor sem, ha szerinte a „világirodalom az emberiség 24 J. M. Cohen: A history of Western Literature. London— Cassel, 1961. 9. 1. M J. B. Priestley: i. m. 36 Uo. 345. 1. 27 Bramliger, Patrick: The Spirit of reform. British Literature and politics. 1832—1867. Cambridge, Mass. — London, 1977 . 2. 1.
