Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)
tárgyú cikkei, Irodalomtörténetének a keresztény hagyományba vetett bizalma valóban a nyílt állásfoglalások sorát állítják elénk, az a gesztusa nemkülönben, hogy Amor Sanctusát és Daníe-könyvecskéjét a Magyar Szemle sorozatai számára készítette. Tanulmányunk szerint állásfoglalásai nem a korabeli militáns katolicizmusnak, de nem is a bibliai kereszténységnek szóltak. A religiozitást és a belőle táplálkozó kultúrát Babits többre becsülte a hitnél, többször és mélyebben beszélt azokról, mint erről. Mit jelentett számára a vallásosság? — Legeredetibb vallásos késztetésnek az „élet hazugságainak megvetését" tüntette föl Ágoston-tanulmányában. „A vallási érzés az emberi lélek minden mély és nagy szenvedélyét magában foglalja" — írta Az európai irodalom történetében, középkor-tisztelete alátámasztására. Ügy vélte, a művészet sohasem tagadhatja meg a vallást, minthogy „vallási alap [. . .] nélkül, ahogy semmiféle költői magasságnak nincs igazi élet jelentősége, úgy a legkiáltóbb életszerűség is alacsony és hatálytalan marad". 60 Babits a vallásosságot az emberi lélek igazságkeresése keretének tartotta, mindenesetre többnek liturgia, kultusz, szervezet előírta igények betöltésénél. Ám ennek ellenére a keresztény hittel kevésbé rokonszenvezett. Számára a hit mindvégig kicsit a vakbuzgósággal, a türelmetlen fanatizmussal volt egyenlő. „A hit minden gonoszságoknak anyja; aki nem tud kételkedni, rossz ember" 61 — ezek a szavai kétségkívül Anatole France-parafrázisok, de nagyon jellemzők rá. Az 1912-es A kételkedés kötelességében már-már az ironikus szkepticizmus mellett kötelezte el magát, ami egybevág Szabó Lőrinc jellemzésével, mely szerint Babits mindenben hitt, de még inkább hitt mindennek ellentétében. 1923-as Madách-előszava ezt az ironikus szkepticizmust „komoly" és „fájdalmas" szkepticizmussá alakította át. 62 A hívő magatartás ironizálása, mely még Adyról szóló megnyilatkozásaiban is kísértett, egyre inkább a hit elvesztésének és visszaszerezhetetlenségének fájdalmas panaszává vált. Hogy a Schopenhauer-hatás kiváltotta gondviseléshit megrendülését az ő esetében miben és mennyiben kompenzálta Kant bölcselete, Goethe életfilozófiája, Nietzsche végletes sztoicizmusa vagy Vörösmarty, Arany példája: kutatni immár nem lehet föladatunk. Hitének későbbi fölértékelőit — oly sok ok mellett — talán az tévesztette meg legjobban, hogy a korszak magyar kultúrájában még az övéhez hasonló ellentmondásos vallásosságra is ritkán találhattak példát. Akkor, amikor Móricz Zsigmond a Vasárnapi prédikációkban (1922), Németh László A teológus Aduban (1936.) könnyedén váltott át az ateizmusra, a keresztény hitigazságokat legalább korlátozottan valló, az erkölcsiség számára hasznosító Babits szinte a hívő gondolkodás mintaképének tetszhetett. A gyász perceiben senki előtt nem látszott túlzottnak az a jellemzés, melyet a Protestáns Szemle nekrológja adott róla: „Messzire tekintett, de mindig felfelé: az Abszolutumra. író kortársai közül — a legnagyobbakat sem véve ki — senki sem tudta ebben követni". 63 60 Babits Mihály : Az európai irodalóm története. 485. 1. ; 118. és 477. 1. 61 Babits Mihály: A kételkedés kötelessége. In: Esszék, tanulmányok, I. k. 332. 1. 62 Ez az előszó szövegszerűen is visszautal A kételkedés kötelességére: „Byrontól Anatole France Pingvinek szigetéig a kiábrándultság és a gúny kórusa zeng végig e századon; s lehetetlen nem éreznünk, hogy a mi költőnk hangja valahogy mégis idegen ebben a kórusban." stb. Uo. 746. 1. 63 K(erecsényi) D(ezső) : Babits Mihály, Protestáns Szemle, 1941. 9.
