Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)
kek-egyességét". 9 À jelképesen vagy emblématikusan megjelenő megváltáseszme ehhez hasonlóan erőtelenedik el a többi költeményben is. A bűnösség leplezésével, csupán részlegesen állított és a szenvedés erejével kikényszeríthetőnek vélt megváltásról, annak lehetetlenségéről Babitsnak alkalma nyílott önvallomásszerűen megemlékezni a Halál fiaiban, önéletrajzi regénye a példák sorával érzékelteti a hőn áhított „csodát", a pillanatnyinak képzelt „megtérést". Az automatikus kegyelem jellegzetesen katolikus fölfogása szerint várja az elbeszélés minden egyes szereplője sorsának jobbrafordulását. Nelli, Gyula, Imrus különösképpen reménykednek benne, s az utóbbi, válságos helyzetében, szinte eszelősen keresi rá a lehetőséget: „[. ..] a normális Újjászületés, az Akarat nagy megfordulása, nem mindig a Csönd műve: olykor itt forr az ki, ama Nagy Élet lámpásai előtt; sőt, örömleányok karjaiban". 10 Babits beállítása itt már kissé ironikus, mint mindig, ha egy-egy eszme túlzó következtetéseit mérlegeli. Az ilyen satanisztikus megtérésről — mely a megjobbulás előfeltételének a rossz megtapasztalását állítja — már 1903-ban így nyilatkozott: „Dosztojevszkij nem isteníti a Bűnt, nem fanatikus rabszolgája az Érzékeknek, mint a Fleurs du Mal költője és követői". 11 Valószínűleg satanisztikus végletei idegenítették el a neokatolikus irodalomtól is, melyben „a megtérés nosztalgiája szinte ragállyá vált". 12 De kinek is tartotta Babits Jézust? A verseiben névszerint, jelképes és emblématikus értelemben oly gyakran szereplő Istenembert — a valóságban? A legtöbbet Az európai irodalom története árulkodik véleményéről. Különös mondatokra lelünk itt „a Betlehemben megszületett új Istenről", akiről „senkisem sejthette még, hogy valamikor Zeus utóda lesz". Nem túlzás, ha azt mondjuk, Babits az emberi messiásvárás megmintázta alaknak tünteti föl Krisztust e nagy szemléjében. „Míg Pán utolsót lélekzett, s az eróskák gyanútlanul ugrándoztak a mezőn, az ^ismeretlen isten« serege is nőtt a városokban. A természetbeolvadás legédesebb erotikája is csak pótléknak bizonyult: nem elégítette ki a szomjat, mely a világban égett. Ez a szomj már oly Erósra szomjazott, aki több a testnél és túlvezet a test játékain, oly Pánra, aki méltó nevéhez, mert Pán a Mindenség". 13 Babits akkor van igazán elemében, amikor a művészeten, a kultúrán átszűrődő istenhitről beszél, s nem akkor, ha magáról az Istenről vagy Krisztusról. A nyílt állásfoglalás a hitbeli kereszténység mellett összehasonlíthatatlanul ritkább nála, mint rokonszenvének hangoztatása a kultúrkereszténység mellett. 14 Egyik ifjúkori ismertetésében az Üdvözítő föltámadását mintha maga is jóváhagyólag „betoldás"-nak minősítette volna az Evangéliumban. 15 Irodalomtörténetében is mindig kihasználta a közvetett beszéd nyújtotta lehetőséget, így nehezen dönthetjük el, hogyan is értékelte valójában David Strauss nagy hatású könyvét, a Jézus életét („őszerinte Jézus csak egy jámbor és öncsaló zsidó, s hagyományos története mitosz"), Renan hasoncímű munkáját, mely 9 A költő több ízben kinyilvánította, hogy a kereszténységet csupán ennyinek látja. Dantekönyvében a keresztény vallást „a legönzetlenebb emberi magasság": „az emberi közösség, egység és méltóság igazi és tiszta átérzésével" azonosította. Dante. „A Magyar Szemle Kincsestára", 37. 1930. 5. 1. 10 Halálfiai, im. uo. 11 Fráter Zoltán: Babits kallódó értekezése. It, 1982. 3. 659. 1. 12 Babits Mihály: Az európai irodalom története. Bp., 1957. 496. 1. 13 lm., 86. és 94. 1. 14 Az értékkereszténység és a dogmakereszténység fogalompárját használta Babits egyik kortársa a keresztény hagyományban jelentkező kétféle tendencia kijelölésére. Varga Béla (1886—1942) : Unitárius hittan (1923—37), 1979. 49—56. 1. 15 Babits Mihály: The Monist (1905). In: Esszék, tanulmányok, (Szerk.: Belia György) Bp., 1978. I. k. 15. 1.
