Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)

hogy „a kegyelem nem törli el a természetet, csupán tökéletesíti".

3 E fölfogásból egyenesen következik, hogy az ember csupán akkor van ráutalva isteni segítségre, ha önerejéből már nem tud boldogulni.

4 Mint említettük, e megváltástani elképzelésnek gyökere a rossz egyetemes érvényének a tagadása. Márpedig aki az emberi természetet nem tartja radikálisan romlottnak, bűnösnek, az igazában nem vágyakozik megváltásra. Babits hitküzdelmét valóságosnak tünteti föl, hogy azért nem juthatott el a megváltás elfogadásáig, mert annak legfőbb föltétele, a bűnösség kendőzetlen beismerése hiányzott nála. Legközelebb két versében került hozzá. A Psychoanalysis Christiana az emberi lelket oly mélységekhez hasonlítja, „hova nem süt a nap, hova nem fér a szem" — sa vers mégsem követi teljesen a bibliai logikát, hiszen végül az öntökéletesítés, az önüdvözítés útját ajánlja. Hasonlóképpen tér ki a keresztény következtetés elől az Intelem vezeklésre. Pedig ebben a versében jut Babits legtávolabb az emberi természet romlottságának elismerésében („ezer bűn nyelve lobog benned, mint a tűz / és lelked már nem is egyéb, mint a tűz: j te csak a bűnök teste vagy")

5 — de aztán visszakanyarodik az emberileg is véghezvihető megjobbításhoz („verd, verd!"). De lépjünk tovább. Tegyük föl a kérdést: vajon miért áll meg ez a költészet az igazi önfeltárulkozás — keresztény szóhasználattal a bűnösség föltétel nélküli beismerése, a szív megindulása — közvetlen közelében? Az egész babitsi életművön végigvonuló sajátsággal van itt dolgunk. Akik költészetét ismerik, azoknak a „vetkőző lelkek" motívumát újton-újra konkretizáló versek sora idéződik föl (Vágyak és soha, öszi harangozó, őszinteség, Síremlék, A vetkőző lelkek, Zöld, piros, sárga, barna. .., stb.). Ugyanezt a motívumot a Halálfiai jellemző című betétje, a Gyula hétfátyoltánca a regényvilágnak is középpontjába ülteti. ,,[.. .] ki látta valaha meztelen bőrét a Léleknek? s ki mondja meg, melyik az utolsó fátyla?" — hangzik föl itt is az igazi bűnvallomás tagadása, akár költemények hosszú sorában.

0 Babits szerint a gyermekkorból való kikerülés (A hazugságok paradicsoma), a társadalmi szerepjátszás kényszere és a presztízs (A második ének, Életbéli színház) eleve megakadályozza az ember igazi föltárulkozását. Ezt a — mégis nélkülözhetetlennek érzett — föladatot a költő a Versenyt az esztendőkkel! (1933) című kötetével kezdődően lényegében a szenvedésre és a halálközelség tisztító erejére bízta. A Rejtvények szerint az életbe-gyökerezve túlságosan sok a zavaró körülmény, fátyolt hordunk legközelebbi társainkkal szemben is: Kedvesem arcát sohase láttam én. (Mindig álarcosán ölelt engemet. De saját szívemet se láttam.) Már rég nem élek, mozgó halott vagyok. (Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet egyszerre élni és szeretni.) 3 „Cum igitur gratia non tollat naturam, sed perficiat, oportet, quod naturalis ratio subserviat fidei, sicut et naturalis inclinatio voluntatis subsequitur charitati." Summa Theologica, quaest. I. art. VIII. 2. (Kiemelés tőlem, R. J.) In. : Thomae Aquinatis Opera Omnia, Parisiis, 1882. 10. 1. 4 Az ember „autonómiájának" kifejlődő eszméjét kíséri végig Francis Schaeffer: Menekülés az értelemtől. Evangéliumi kiadó, én. című könyve. 5 Kiemelés tőlem, R. J. 6 Babits Mihály: Halálfiai. Bp. 1972. 657. 1.