Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

UTÓSZÓ HELYETT - Németh G. Béla: Mint különös hírmondó (Szerep, vállalás, identifikáció)

is. Biblikus, profetikus, litterális művelődéstörténeti archetípus- és toposzkincsbe vált át akkor, midőn az igazi hírmondó szerepét elénk állítja. Legfrappánsabban ez a hatodik szakaszban szemlélhető. A meditáló magányából kilépő, a hegyi magasságából leszálló küldöttnek a képe szinte minden nagy mítoszban s nagy mítosszal élő műben megtalálható. Elég Mózes történetére vagy a Zarathustra Vorrede és Der Wahrsager (Előbeszéd és Az igazmondó) c. fejezetére hivatkozni. Ez utóbbiakban egyes részmotívumok is egészen közel állnak, szinte egyeznek a hegyen elmélkedő, majd „a népes völgyekbe" induló „hírmondót" illetően. Főleg pedig rokon, szinte egyező a modalitás, azaz a beszélőnek a beszélt szöveg jelentéséhez való viszonya. Ünnepélyessége, emelkedettsége, magasztossága s némi pantheistán „optimista" elégikus melankóliája is ezúttal. 6. Ez a Babits-vers a költő kései élet- és világszemléletének, művészi és emberi magatartásának páratlan tömörségű és erejű összefoglalása. Olyan összefoglalása, amelynek esztétikai hitelét e szemlélettel és magatartással való identifikáció versbeszédének mélységesen személyes hangnemű, modalitású megvalósítása kölcsönzi. Néhány ezután keletkezett versében, főleg a Jónás könyvében közvetlenebbül s közelebbről szólt közéleti-történeti veszélyekről. Azok a versei ismertebbek is. Nem okvetlenül művészibbek is, nagyobb hitelűek is azonban esztétikai tekintetben. Főleg nem okvetlenül jellemzőbbek Babitsra, a kísérletezésre hajló, a mesterfogásokat kimunkáló, az objektivitáshoz vonzódó költőre, a konzervatív-liberális, a keresztény platonista, a panteisztikus hangoltságú emberre, a legszívesebben művészeten át megnyilvánuló és ható közéleti személyiségre. Ez a verse költészetünk benső értői világában, különösen az ő költészetét is értők világában igen előkelő helyet foglal el. Az ún. művelt nagyközönségében kevésbé. S ez a tény egy fontos közönségtörténeti, ízléstörténeti jelenségre is utal. Babits költészete nem váltott ki fölháborodást, nem kavart vihart, nem hívott ki tömeges ellentmondást. Álmélkodással, értetlenséggel, mondhatnánk, elképedéssel szemlélték inkább (s szemlélik még ma is). A magyar irodalomban az a költőtípus számított elsősorban a nagyközönségben igazi költőnek, lírikusnak, amelyet talán Hugo neve fémjelez szélsőségesen. A közvetlen közéleti, a közvetlen életraj ziságú, a közvetlen szubjektivitású költő. S az, aki eszméket hirdet és versel meg s nem gondolatokat kényszerít ki a líra eszközeivel. Az, aki egy kicsit mindig szavalati költő. Babits valódi, bár igen különböző irányú és minőségű honi elődeit sem igazán ismerte, kedvelte, fogadta be a művelt nagyközönség és az iskola: a magányos Berzsenyit, a keserű Kölcseyt, a töprengő Aranyt, a révedező Komjáthy t. A széles közönség Aranyról való képét, élményét máig meghatározó Riedl például, mondd és írd, összesen négy lapot írt híres könyvében a lírikus Aranyról, s azokon is életrajzias-életképies verseket méltatott. Egyik legnagyobb lírai verse, a határozottan Babits felé is mutató örök zsidó pedig máig nem jutott be a Hét évszázad standardnak számító gyűjteményébe. Adyt Babits mérhetetlenül nagyra becsülte, főleg éppen a létével küszködő költőt, de ő maga, minden látszat ellenére, erősebben elütött közönségünk költőképzetétől, mint óriás kortársa. S így, bár volt tehát hazai előzménye s nem is kevés, — mégis, mivel költészetének nagyobb és karakterisztikusabb része gondolati szférába esett, mégpedig olyan reflektív bölcseleties