Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Sőtér István: Babits Mihály 1883—1941

SŐTÉR ISTVÁN: Babits Mihály -1883-1941ÍRÖK KÉT HÁBORÜ KÖZÖTT — olvassuk az utolsó Babits-könyv címét s végső üzenetet keresünk a lapokon, üzenetet és búcsút. A könyvből búcsú lett s a méltató szavakból nekrológ: különös sorsuk a könyveknek! A két háború közé szorult két évtized az ő korszaka, az írók az ő írói. akár barátok voltak, akár ellenségek, akár tanítványok, akár tékozló fiúk — a jó gazda pillantása utoljára felmérte még a termést, melynek magjait mostoha időkben vetette el s melynek pusztulását már nem akarta végignézni. Meghalt inkább, ezen a háborús nyáron, ki tudja, minő balsejtelmek, minő ábrándtalan, keserű előérzetek közepette. Mit láthatott ez a szem, melynek pillantása — mondják — tiszta maradt az utolsó időkig, milyen bizonyosságokat vihetett magával ez a lélek, mely épségét mindvégig megőrizte s melytől megvonatott a lassú széthullás vigasztaló kábulata? Az ő végső látomása sem lehetett kevésbé reménytelen, mint sorstársáé és képmásáé: Vörösmartyé, legfeljebb fájdalmait és aggodalmait kellett még óvatosabban titkolnia. Mert bizonyára nem csupán testi kín gyötörte: a látó lélek fájdalma kegyetlen versenyre kelhetett a szenvedő testtel. Milyen nehezére eshetett távoznia épp most, milyen keserű lehetett e korai búcsú! Mit jelentett számunkra és mit fog a késői utódoknak jelenteni? Ha tudni akarjuk, kit vesztettünk Babitsban, ne verseit, regényeit vegyük elő, hanem azokat az írásait, melyekben vitába száll valakivel, megvéd egy eszményt, eloszlat egy tévedést: a nagy művek Örökkévalók, de a hang, a kisebb alkotások hangja, életközelségben fogant hevük romlandó, múlandó; pedig a költő nem csupán az időtlen időbe kiáltja szavát: korához is szól, kortársai legszűkebb köréhez s ez a tanítás, melyet gyakran csak az élőszó vagy egy szerény naplójegyzet őriz s a szem rosszalló vagy helyeslőn örvendő pillantása szentesít, ez a gyakran csak zárt ajtók mögött elhangzó igehirdetés becsesebb néha a legmaradandóbb alkotásnál. A Versenyt az esztendőkkel költőjét nem veszthetjük el soha, a Halálfiai írója örök társunk maradhat, de ki tudná pótolni a férfit, aki ha kellett, pajzzsal és dárdával állt ki igazsága — helyesebben: az igazság védelmében? Ki tudna kárpótolni bennünket a harcosért és tanítóért most, amidőn harc és tanítás édestestvérek lettek, egy megcsúfolt, lealjasodott kor gyermekeiként? Ez a költő dárdával kélt harcra, nem mérgezett nyílvesszővel és rikácsoló kereplővel — ha sújtott, nem személyes bosszú hevében tette, * Só'tér István kötetben eddig nem közölt nekrológja a Magyar Szemlében (1941. szeptember, 210— 215. 1.) jelent meg.