Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)

Megfelel másrészt annak, amit nem tudunk szemünk elől téveszteni: hogy az irodalom mindig valami újnak teljes körülkerítettségben való expressiója, tehát mindig egyéni expressio. Az, hogy az irodalom világnézetet fejez ki, nem azt jelenti, hogy az irodalom kifejezi azt, amit ebben az időben minden ember gondolt, hanem amit egy ember gondolt, csak azt a változást, ami az egyes ember világnézetében előállt, és megkülönbözteti az övét az előbbiekétől. A kifejezés talán hat a többiekre, akiknek világnézetében is idéz elő valami változást, vagy figyelmezteti őket arra, hogy világnézetük változni fog. Tehát az irodalom eszköze lesz a világnézet kialakításának. Miben fogjuk tehát a végleges titkát és kulcsát megtalálni, hogy mi mozgatja az irodalmat? Mi az a mozgatóerő? Hát bizony a felelet nem lehet más, mint hinni valami véletlenben, csodában, tudniillik a zseni megjelenésében, avagy az írói egyéniség megjelenésében. Feladatunk lenne még kutatni, mi az írói egyéniség, a zseni, milyen feltételei vannak annak, hogy valaki ezt a feladatot meg tudja oldani, a feladathoz meg tudja fogni azt, ami benne a legmélyebben változik, és ki tudja fejezni. Észre tudja venni azt, ami benne változott, ami új, ami lesz, már nem ma, most van, mert a most már halott. Észre kell vennie és közölnie a maga különbözőségét. Ehhez a két feladathoz olyan ember kell. aki mindenki mástól teljesen különbözik. Miben különbözik? Mi jellemzi az írót? Mi az, amit zseninek nevezünk az irodalomban? Ez a kérdés lesz a következő kérdés: az első pillantásra nagyon nehéznek látszik a felelet; nehéz is. Nehéz azért, mert ha a személytelen írói egyéniségeket — akiket az irodalomtörténet elénk ad — vizsgálva azt látjuk, hogy azok a legkülönbözőbb emberek, s akiket a normális emberektől sem érzésben, sem észben, határozott vonallal elválasztani nem lehet. Nem lehet mondani, hogy az író észben kiválóbb a közönséges embernél. A legnagyobb írók közt vannak olyanok, akik észbeli tehetségükre nézve kétségtelenül nem emelkedtek túl az intelligens ember atlagán. A magyar irodalomban is találunk erre példát, olyan embert, aki észben és érzésben is egy normális ember képét mutatja: Arany János ilyennek látszik. Nyilvánvaló, hogy a gondolatai, amiket tanulmányozhatunk a prózai müveiben, egy kiváló tudósnak gondolatai, de nem emelkednek felül éppen a kiváló tudós rendes, normális színvonalán. Nem különböznek elődeiktől, ha az észbeli tehetség döntene. Nyilvánvalóan kérdezhetnénk, hogy más tudósok, akiknek képességei kiválóak, vagy sokkal, de sokkal kiválóbbak, miért nem emelkedtek az irodalmi zseni fokára? A másik dolog: az érzésbeli különbség, és ezt megnézve, szintén azt fogjuk látni, hogy az érzésbeli különbség nem dönti el az írói egyéniség különbségeit. Számtalan írót, kétségkívül nagy költőt tudunk, aki érzésében egészen normális, egészséges emberi érzésvilágról vall. így tehát a dolog talányként áll előttünk, de a következő alkalommal megpróbálunk belehatolni. (Szabó Lőrinc gyorsírással készült jegyzetéből áttette: Schelken Pálma.)