Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
csekélyebbet is nyerhetjük egy költői alaknak a megértésében, ha kimutattuk a modelljét. Márpedig az élmény-teória a modellek kikutatásában jut gyakorlati kifejezésre. Amikor például egy regény vagy dráma áll a kutató előtt, akkor iparkodik az illető író élményéből annak a műnek az élmény-alapját keresni. Meg fogja nézni, hogy ki volt az író környezetében olyan ismerős, akiről vonásokat mintázott a drámában, akinek egyénisége annyira hasonlított rá, hogy drámájában róla mintázta alakját. Nem hiszi el az ilyen irodalomtörténetíró, hogy az író élmény nélkül, teljesen fantáziával alkotta alakjait. Itt ebben talán igaza van. Azt hiszi, hogy az író kétségkívül az életből veszi alakjait, akár tudni akar róla, akár nem. Az író hiheti, hogy az ő fantáziája szüleménye, de lehet, hogy az alak valóban él, eleven; látjuk élő alak volt az is, aki az írónak az impulzust adta. Az lehet, hogy nem egy ember, hanem több ember vonásaiból alkotta ezt az író ; de lehetetlen, hogy valami eleven vonás, valami generatio spontane-, ösztönös nemzés, alapján született meg, élmény nélkül. Tehát mindig az író élményeiben kell kutatni. Ez aztán az irodalmi kritikának egy egész módszerét, ágát adta: azt a kritikát, amely — mondom — esztétikai szempontból elfordul, elfordult a műtől, és emellett az író felé fordult. Az író életét kutatta és esztétikai szempontja legfeljebb az a változás volt, amin az élmények keresztülmentek az író lelkében. Hát ez ellen az esztétika súlyos kifogást jegyezne mellé. Megértjük mi az alakot valóban azáltal, ha megmutatjuk ki volt a modell? Azt, hogy az író hogyan tudta ezt a művészi alkotást létrehozni, hogy miért nem hozta létre más író, aki ugyanazt az embert ismerte? Az íróban kell keresni a momentumot, s nem kívüle! Ezenkívül még egy fontosabb dolog: a művében kell keresni! Scherer, a német irodalomtörténész Goethe Weríher-jéről szólva 17 tagadja azt, hogy bármely fontossága volna Werther esztétikai megértésében annak, hogy például ki volt az az alak, akiről Lotti kitalálódott, s milyen élmények vannak abban a regényben kifejezve. Rosszakaratú bizonyság lenne egy irodalmi remekműre — mondja Scherer —, ha nem hordaná önmagában a mű megértésének a kulcsát. Valóban minden, ami a mű élvezetéhez fontos, benne kell hogy legyen a műben! Hiszen, ha az élmény volna fontos, élményei vannak a rossz írónak is, és éppen így lehetne kutatni a rossz írók élményeit. Nem az a fontos, hogy mi az élmény, hanem hogy milyen a mű! Ez az ellenvetés nagyon súlyosnak tűnhet fel. Ezzel szemben egy másik dologra kell figyelni, az írónak magának a szándékára. Egészen bizonyos, hogy sok írónak fontos lenne az élmény. Itt talán szabad felolvasnom azt, amit Goethe mond erről a kérdésről Eckermannal folytatott beszélgetésében, Ampére-nek egy róla írt kritikája alkalmából: „Ha a német bírálók egy költői alkotás szemlélete alkalmával olyan módon járnak el, hogy az, amit ennek az alkotásnak a megértésére felhasználnak, csak az ő saját iskolájukhoz tartozó filozófusok számára érthető, az más emberek számára sokkal homályosabb, mint maga a mű, amelyet meg akarnak magyarázni ezekben, akkor ezzel szemben Ampère úr egészen praktikusan és emberileg írt rólam. Ö ugyanis — mondja — a legmélyebben tanulmányozta az én földi életpályám változó folyását, és az én lelkiállapotom változásait, és megvan neki az a képessége, hogy lássa azt is, amit én nem mondtam ki, és amit így szabadon a sorok között kellett olvasnia." 18 37 Wilhelm Scherer: Aus Goethas Frühzeít. (1879.) ls Györffy Miklós fordításában ugyanezt a szövegrészt lásd: Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével. Bp., 1973. 268. 1.
