Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
vezett kritikára gondolni. Az expressio által felkeltett élmény nem éppen csak annyit jelenthet, mint egy irodalmi mü által felkeltett élmény. A kritikus kétségkívül a maga élményét írta meg, amikor irodalmi alkotást hozott létre — amennyiben valóban író —, a maga élményét írta meg, amit ő egy másik író műve nyomán kapott. Tehát egy már közlésre jutott élmény hathatott rá, mint új élmény, s új élmény szülője lett benne, s azt az új élményt fejezi ki az ő kritikája. De a kritikai hajlamú író nemcsak az irodalmi műveket tekintheti expressióknak, s nemcsak azok mögött keresheti azt, amit közölnek, hanem magával az élettel is bizonyos mértékig úgy áll szembe, mint valamely expressióval. Mintha az élet egy könyv volna, amelyet ő olvas. Az ilyen kritikai hajlamú írók, amilyeneknek ősapjuk talán Platon, az ilyen — mondom —, ha egy emberi alakot lát, ismer meg, él át önmagában, akkor azt az alakot úgy éli át, mint ahogy egy könyvet olvasnak — mint megjelenítését valaminek, közlését valaminek, amely az ember helyett van. Az egész életre úgy tekint az ilyen író, mint valamely közlésére az élet mögött való dolgoknak, nem szubjektíven adja müveiben azt, amit ő lát, amit átélt ezekből. Az általa rajzolt embert nem mint a saját élményét rajzolja, hanem valahogy ötletesebben, a saját érzelmét csak expressiónak tekinti, s amögött keresi valahol a költött embert. Az ilyen író, kritikus hajlamú író, ha egy regényalakot rajzol, akkor is úgy rajzolja, mint az író jellemképét, akiről ír: analizálja. Az ember külső cselekedete helyett keresi azt, amit ezek közölnek, azokat a mélységeket, amelyeken járnak, s azokat összehasonlítja a közlésre jutott alakkal, szóval az egész feldolgozás ötletesebb és mintegy logikusabb jellegű lesz. Értelmesebb, reflexívebb, gondolatibb jellegű lesz, mint azé az íróé, aki előtt az ember nem egyéb, mint az ő saját élménye, s egyszerűen úgy rajzolja le, mint ahogy ő átélte. Hasonlítsuk össze Shakespeare emberábrázolását mondjuk Bourget-éval. Azt fogjuk látni, hogy Shakespeare alakjai úgy jelennek meg, ahogy azok Shakespeare-ben kétségkívül mint élmények megjelentek; emberek, akik előttünk mozognak. Úgy kapjuk őket, mint hogyha az életben is mozognának. Egészen másként van a dolog Bourget-nál. Nála az emberek nem élményszerűen lépnek elénk, ez az élmény az emberek külső cselekedete, valójában csak kiindulópont ahhoz, hogy az író ezekből következtetéseket vonjon le az ő belső gondolataikra, — azokat a belső gondolatokat, amelyeket nem élt át, csak kikövetkeztetette azokból az emberekből, akiknek az expressióját, kiszínezett lényét mintegy átélte. Ezeket a belső gondolatokat összehasonlítja magával az ember expressio jávai, az emberrel, mint külsőleg kiszínezett valamivel, mint az ő élményével, és ez a folytonos összehasonlítás mintegy értekezésszerűvé válik: analízisszerűen boncolóvá, tanulmányszerűvé, kritikaszerűvé teszi az ember alkotásának ezt a módját. Az ilyen író, ha regényt is ír, akkor is kritikus tulajdonképpen, az eleven valóság alakjait úgy vizsgálja, mint hogyha könyvek lennének, akik csak mondanak valamit a mögöttük való dolgokról, akiknek nyomán gondolkozni kell, magyarázat által kell rájönni az ő értelmükre, arra, amit ki akarnak fejezni; olvasni kell bennük. Itt az az író, aki, mint Shakespeare, nem kritikai hajlamú, átéli az alakot, annak elég maga az élmény, az azt adja, ami az alakról őbenne marad. Nem keres helyette semmit, nem is mutat mögéje, maga az egész alak az ő élménye lesz, és maga az egész alak csak azt teszi, amennyi kívülről látható benne, mert minden meglátható benne a maga teljességében. Ezt boncolja tovább a kritikus író, mintha ezek írók, könyvek volnának, de nemcsak az emberi alakokkal,
