Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében
E zárójeles, ám szükséges megjegyzés után lépjünk tovább. Katolicizmusának tartalmát döntően befolyásolta két antik bölcselő, egy görög és egy ókeresztény: Platón és Szent Ágoston. Az első eszmetanával és az erósról szóló tanításával. A dolgok eszméje teljesebb és valóságosabb maguknál a dolgoknál. Eszméjük sejtelme és vágya lelkünkben él. Folyton közelebb kerülünk hozzájuk, de el soha nem érhetjük őket. Ki, tézisszerüen, Babits sohasem mondja, de újra meg újra érzékelteti, hogy az eszmék eszméje az, ami érték- és energiaként mindenben ott mozgat, mindent összefog, mindent érdemessé tesz. Egyedeiben és egyetemességében feléje törekszik az ember. S valójában ez a törekvés hajt, sürget, munkál az erós mélyén, az erós szomjúsága mélyén is. Az eróst a legszélesebb platóni értelemben fogja föl Babits. Mindenben ott rejteznek az ideák, s így mindenben ott az ideák ideája is. Az utánuk s az utána való vágyódás mindenen átsüt s mindent alkalmassá tesz az erós kiáradására. Hogy Spinoza tana sűrűn átszőtte s mélyen áthatotta ezt az idea- s erósfelfogást, arra maga Babits is tett utalást. Mindez azonban és minden későbbi is igazában szerzőnk Szent Ágostonélményében, revelációjában és értelmezésében nyerte el világképösszetevő és szervező jelentését. Ha nemcsak ama helyeit vennénk regiszterbe, amelyeken névszerint is előkerül a hippói püspök, hanem a reá való utalásokat is, messze ő vezetne könyvének személymutatójában, Dantét is, Shakespeare-t is, sőt, a mindenkinél csodáltabb weimari mestert is maga mögé utasítva. Hangja fölizzik róla szóltában, s ha kedvenc gondolati szerzőit kívánja emelni, mindig megjelenik egy-egy hasonlító utalás reá, s még az eleinte takaratlan ellenérzéssel vett Kant is az ő alapeszméin nyer szívébe és elméjébe bebocsáttatást. Mik hát azok a főbb elemek, amelyeket Ágoston művében oly fontosnak vél, s amelyeket saját világképének szerkezeti elemeiül használ vagy ismer föl? Mikor ezeket négy pontba kényszerítve fölsoroljuk, csak az elemző megközelítés érdekében különíthetjük el a világképi s az irodalomfelfogási elemeket. Hiszen minduntalan egyazon mondatban mondja el. hogy ez az első modern lélek s ez az első modern stílus, hogy ez az első új világlátás s ez az első új lélekbemutatás, hogy ez az első igazi belső tapasztalás és ez az első igazi önelemzés, melyhez képest még Rousseau is inkább csak mutatványosságot és tetszelgést, mint lényegi újat ád hozzá. Az első elemet ontológiainak és ismerettaninak mondhatnánk. Ágoston, Babits szerint, teljességében látja az életet, de tudja, hogy mind az egyed, mind a nem tekintetében az igazi lényeg a belső élet, a belső alakulás. S ez a belső élet és alakulás sokkal több, mint amit az ész fölfogni képes, — ám megélő intuícióval megsejthető, befelé figyeléssel megragadható, a vallomás elszánásával megrögzíthető belőle sok és egyre több. Nemcsak s nem elsősorban villanásos, heurisztikus intuíció ez, hanem tapasztalati, érzéki, mondhatnánk szerzőnk kedvenc szavával: szenzuális. Szubjektív és egyedi ez a megragadás, de tárgyias valóságú, akár a lélek belvilágát, akár az ember környezetét illeti. Babits világképének második ágostoni vonását metafizikai és erkölcsi jelleműnek nevezhetnénk. Az egyén érzi, tudja az eszmék realitását és vonzását, kivált az eszmék eszméjének, a lényegnek, az igazságnak, az istenségnek a realitását és vonzását. E realitás tudatában s e vonzás erőterében az Erós minden fajtája istenszeretetté lényegülhet át, pietásként vetülhet vissza minden létezőre s áhítattal ölelhet át minden létezőt. De nem szükségszerűen, de nem magától értetődően. Mert az Erós hajthat rosszra is, hiszen az emberi természet,
