Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

művét ismerve, gyanakszom. Mindenesetre a folyóirat (számaival és a hozzájuk kapcsolt illetménykötetekkel) a korabeli irodalom legjavát adta. Miatta, no meg a József Attila-i pálya betetőzése miatt tekintek vissza úgy a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagságban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik. Olyan művek kerültek frissen a kezembe, első megjelenésük pillanatában, mint Babits Az európai irodalom története, mint az Illyés által utolérhetetlenül válogatott posztumusz Kosztolányi kötetek, az Ákom-bákom, Lenni vagy nem lenni, Erős várunk a nyelv, Illyés Puszták népe és Petőfije, Nagy Lajos A falu álarca és nem utolsó sorban Babits Könyvről könyvre című kritika- és elmélkedésgyűjteménye. A Könyvről könyvre kritikáit, irodalmi elmélkedéseit persze jórészt olvastam már a folyóirat számaiban. A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóirat-olvasást a tanulmányokon és a kritikai rovaton kezdjem, s csak utánuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkozásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körültekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani. Nyilván maga ez a gondolkozásmód, és nem a gondolkozás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem a népi irodalom kimagasló műveihez Babits juttatott el. Illyés Puszták népén és Petőfijén keresztül (mindkettőt a Nyugat adta a kezembe és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig s szegődtem később, ez már 1937-ben volt, a Márciusi Front hívéül. De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnazista koromban, valószínűleg 35 elején. Hiába voltam Nyugatolvasó, hiába éltem akkor éppen Ady-lázban, hogy nyomban a lázas Kosztolányi imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályának szellemi elitjéhez. De ennek az elitnek velem szemben tartózkodó és irodalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszika filológus, megszánhatott és nagylelkűen értésemre adta. hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélekzetével küzdve elzihálta a Mint különös hírmondót. Milyen volt Babits szemtől szembe? Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Atstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babitsképet látva azóta, időbeli változásában is követhetve a képeken Babits feledhetetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét éves fővel, először és utoljára megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni" rá. De az emberi emlékezet, sajnos a látványt felejti a legsebesebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom — emlékeimből legalábbis nem —, milyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? — úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott {az lehetett már), alig sejtem hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs biztos emlékem sem alakról, sem arcvonásról.