Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

NÉMETH G. BÉLA: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében* í. Amidőn az Akadémia szabályainak eleget teszek, illőnek látszik, hogy abból a körből válasszam tárgyamat, amely eddigi munkásságomnak is meglehetős hányadát alkotta. Az irodalomtörténet és a gondolkodástörténet határterülete ez. S e körön belül természetesnek tűnt valaki olyat állítanom fölolvasásom középpontjába, aki a 20. század magyar írói közül e tekintetben is egyik legjelentősebb és legmélyebb: Babits Mihályt. Abból az óriási termésből, amelyet az ő tevékenysége létrehozott, a kötelező tapintat, persze, úgy diktálta kihatárolnom témámat, hogy ne éljek vissza az Önök türelmével és idejével. Híres irodalomtörténete világképi s irodalomfelfogási ún. zárt olvasással való bemutatása kínálkozott leginkább alkalmasnak erre. Amint azonban értekezői életművét újra- meg újraolvastam, az a benyomás erősödött meg bennem, termékenyebb amaz irodalomelméleti alapvetésére összpontosítanom, amelyet az egyetemen tartott a 919-es esztendőben. Világnézetét kimunkáló tanulmányai nagyobbrészt már megszülettek ezidőre, élet- és irodalomértelmezését befolyásoló olvasmányait túlnyomó hányadukban magáénak mondhatta már ekkorra. Művek, események, folyamatok módosíthatták, s módosították is, persze, azt, ami így kialakult, mindenekelőtt Trianon traumája, a restauráció bornírtsága s a fasizmus brutalitása; de alapjában már keveset változtattak-módosítottak rajta, s a módosulások is neki megfelelően mentek végbe. Ám amikor elemzésem készen állott, be kellett látnom, a 20. század tán leggazdagabb, mindenesetre legkiérleltebb hazai írói gondolatvilágát szükségszerűen szegényítem el, ha oly művet és műfajt választok tőle, mely nem az ő alkatához mért igazi műfaj, mely az ő tehetségét nem igazán karakterizáló mű. Az ő műfaja a klasszikus esszé, amelyet a Nyugat-nemzedékek terpedt lapályairól, buggyanó vizenyősségéből, hínáros szépelgéseiből ő a nagy honi liberális elmélkedők tárgyias személyességéhez, határozott gondolatiságához, logikai öszszetartásához kormányzott vissza. S még ennél is inkább irodalomtörténete mellett szólt az a tény, hogy nemcsak e nevezetes irodalomelméleti tanulmányának, de teljes értekezői életműve valamennyi darabjának minden lényeges eleme belé van szervitve ebbe a munkájába, mint az európai irodalom- és művelődéstörténet, gondolkodás- és lélektörténet élményének sugalma és következése. • Akadémiai székfoglaló; elhangzott 1983. május 23-án.