Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Mikó Krisztina: A nemzedéki kérdés vitája (Kettős portré Babitsról és Halász Gáborról)
Ez az objektív költészet egyenrangúságát, majd elsődlegességét hirdető koncepció azonban nemcsak és nem elsősorban a kortárs világlíra hatásának — Eliotnak, Audennek — magyarországi visszatükröződése okán születik meg, hanem a magyar és európai lét azonos, újabb világháborúra készülő veszélyeztetettségében. Komlós Aladár korai, társadalmi alapokra helyezett értékelése szerint azért, mert a háború utáni valóság megölte az álmodozást, s vele a lírát is. „Vas kor jön most." 10 És a vas kor fiataljai számára anakron jelenséggé lesz az elefántcsonttorony. Bár hisznek abban, hogy „a kialakuló új líra nagyon valószínűen arisztokratikus lesz, [. . .] kiválasztottak szellemi fényűzését szolgálja majd intellektuális szépségeivel", 11 de nem létezik már számunkra mellőzött vagy költőietlen téma. Az intellektuális szépségek arisztokratizmusa robbantja ki tehát azt a nemzedéki vitát, mely a költészet Európáját megteremtő Babits-irodalomtörténet recepciója kapcsán bontakozik ki. Babits koncepciójában ugyanis mindvégig az érzelmek lázadását biztosító romantikus élménylíra jelenti az „új klasszicizmust". Esszéista követői viszont, akiknek hagyományához már Babits is hozzá tartozik, egyre veszélyesebbé váló jelenükben az érzelemfegyelmező tiszta racionalizmus korát megteremtő XVIII. századot választják példaképül. Babits számára a XIX. század romantikus folytonossága, talán „.kétségbeesett felvilágosodása" jelenti a kapcsolódást az örökséghez. Esszéíró követői viszont azt ancien régime-nek, másodlagos költői arcképcsarnoknak tekintik. Racionalizmus és romantika vitája a formába fegyelmezett objektivitás és a kifejezési korlátokat nem ismerő szubjektivitás primátusa körül kibontakozó harc „csatatere" lesz. Babits esztétikájában prometheusi értelemben tölt be elsődleges szerepet az ember. Ezért küzd az alkotói szubjektumot leigázó, cselekvésképtelenné tevő formák ellen, virtuozitást, a lélek állandóan ismétlődő felfedezésének „áradó pompáját" követelve. Korának költészete viszont már az izmusok világához, különösen a sikeres expresszionizmushoz kapcsolódik. Az pedig — a felszabadító formabontás szándékával törte darabossá az eszményképül állított szépen megírt verset. A költői ideáloknak ezen, a XVIII. és a XIX. század kontroverziájából eredeztetett helycseréjéről Halász Gábor írja meg a nemzedéki vitacikket. Méghozzá az objektív líra védelmében, s elvetve mindazt, ami a romantikus folytonosság öröksége volt. A költő magasabbrendű vátesz-szerepét éppúgy, mint művének az ornamentikához, s nem a struktúrához csatlakozó formai motívumait. Ezzel szemben tesz hitet az objektivitás fordított sorrendjéből fakadó, s a költő személyénél magasabb rendű valóság új ízlésformát kialakító hatása, azaz a vers tárgyának az alkotói szubjektum rezdüléseivel szembeni primátusa mellett. Koncepciójában a költő-vátesz cserél helyet a mindennapok szent vállalásait teljesítő, s a személyénél magasabb rendű valóságnak áldozatot bemutató „Főpappal". A XVIII. század filozófus írói éppúgy, mint — XX. századi példatárából merítve — Eliot, Stefan George vagy az új klasszicizmust hirdető Babits, aki az angol költészet csodálatos, ráció és szenvedély egyensúlyát megteremtő tradícióira építve alakítja ki esztétikai minőségrendszerét. Látható tehát, hogy kettőjük eltérő múlthoz kapcsolódása ellenére is szintézis születik Babits és Halász Gábor között. 10 Komlós Aladár: Az új magyar líra. Bp., 1927. 236. 1. 11 Halász Gábor: A líra halála. (1929) In: Válogatott írásai. 16. 1.
