Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
nek viszont újat kell adnia. S ehhez nem elégséges a valóság utánzása: teremteni kell. Sajnos e gondolat nincs megfelelő példákkal alátámasztva, s ezért igazat kell adni Rába Györgynek, hogy Babits inkább költői ideáljáról, mint Arany verseiről beszél — noha szavai lényegében azokra is vonatkoznak. Riedel Frigyes — máig erősen túlbecsült — Arany-könyvének hatása ebben a fiatalos hévvel írott, kissé szertelen és vázlatszerű tanulmányban is érzékelhető. A frissen olvasott sok modern filozófiai és pszichológiai munka, valamint a készülő költő műhelygondjai azonban olyan megfigyelésekhez vezettek, amelyek egy új, korszerű Arany értelmezés kidolgozásának a lehetőségét ígérték. Ezt az ígéretet Babits tulajdonképpen sohasem váltotta be. Sokat emlegetett Petőfi és Arany című tanulmánya messze alatta marad várakozásunknak. Ennek egyik oka, hogy megírására (Hartmann János Petőfi tanulmányok című kötete mellett) a Pap Károly kiadásában megjelent Arany János magyar irodalomtörténete adott inkább ürügyet. A másik ok lélektani lehetett: Arany Babitsot oly régen foglalkoztatta, annyira közel állt hozzá, hogy képtelen volt tőle eltávolodni; s ráadásul Riedl — általa remeknek nevezett — Arany könyve sem ingerelte oly mértékben, mint Gyulai Vörösmarty portréja. A megbírált könyvről megértéssel és szeretettel szól. Külön kiemeli — egyetértéssel —, hogy Petőfivel nagy terjedelemben foglalkozik, védelmezi a kortársi vádak ellen, s elsőnek mondja ki, hogy „Petőfi a világirodalomban is számottevő költő". Arany prózáját minősítve Riedlre hivatkozik, de észreveszi „rendkívül gondos tömörség"-ét, szabatosságát, szigorú logikáját, egy-egy epigrammai fordulatát, kitűnő jelzőjét. Figyelemreméltóbb, amit Arany irodalomtanítási módszeréről mond, amelynek lényege a tanulók életkorának a figyelembevétele, a teoretika és magolás helyett az értelmet jóllaktató élmények előtérbe helyezése — akár a kronológia rovására is. Arany más prózai műveiről szólva kiemeli, hogy a Zrínyi és Tassoban „többszörösen megelőzte Taine-t", akinek híres De l'Idéal dans l'Art (1867) című művében „nincs több, mint a Vojtinában." 53 A tulajdonképpeni kritikát megelőzően foglalja össze legfontosabb mondanivalóját Arany költői egyéniségéről. Petőfi és Arany összehasonlításából indul ki mondván: „Az egyik a tükör, a másik a festő." Petőfi erkölcse egyszerű, kézenfekvő: „nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlátszó". Arany viszont érzékenysége miatt megszenvedi az őszinteséget, s ez „habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi". 54 Ebből a lelkiismeretességből vezeti le tudósi felelősségérzetét, esztétikai igényességét, továbbá esszéinek, tanári munkájának és irodalomtörténetének az értékeit. Vörösmarty, a kötelességtudás költője Arany mellett Vörösmarty volt az a magyar költő, akit a legtöbbre becsült, aki a legjobban izgatta. 1904 nyarán [augusztus 20.| írta Szekszárdról Kosztolányinak: „Vörösmarty Vén cigányát vagy valamely Arany-verset szavalom éjfélkor és dühöngök önmagámra; ha én valaha ezt megközelíthetném!" 55 53 Babits Mihály: Petőfi és Arany. I. m. I. k. 176. 1. « Uo. 175. 1. 55 BJK 34. 1.
