Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)
de elég erős mégis arra, hogy a hőst lábáról leüsse. . . Emitt lesz a törött kard meg a tépett zászló. [...] Ez Károly bátyám számára készül." (246.) Jókai egész életében kutatta 1848/49 emlékeit. Erdélyi útján felkereste Vasvári Pál sírdombjál és emlékkavicsot tett félre az abrudbányai közös temetőből. Teleki Sándorhoz fűződő barátsága is szabadságharcos emlékeket idézett. A megtörtént regékben számolt be arról, hogy 1876-ban a „vörös gróf" ajándékozta neki a cserépkályha majolika párkányzatát a koltói „Petőfi szobából", mely „a költő szentélye volt egykor". Közismert volt, hogy Jókai gyűjtötte 1848—49 betiltott hírlapjait. 1863-ban „Borbély Ákos több nemes társaknak nevében" fel is jelentette miatta. (Politikai divatok, JKK R 14:493.) Elgondolkodásra késztet, hogy bujdosása idejéből nemcsak festményei és faragásai, azaz „írói sétáinak" melléktermékei maradtak fenn relikviái közt, de a tardonai asztal is, mely „elv- és rokontársának", Csányi Bertalannak lakásából származott. Ez a tiszteletben tartott bútordarab arra figyelmeztet, hogy bükki magányában, „ahol a világnak nincsen szája", Jókai olyan emlékezetes munkát végzett, ami asztalhoz volt kötve, azaz szépirodalmi munkát írt. Jelentős részben itt, Tardonán készült Emléksorok 1848—1849-ből c. „naplója", amely — hosszas lappangás után — nemrég került haza Dél-Amerikából és 1980-ban nyomtatásban is megjelent. 4. A „mostoha korszakban" „A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaiból." (Politikai divatok) A szabadságharc bukása után szétszóródott a Jókay-család. Az író Tardonára bujdosott, majd Pestre „hazatérve" egy ideig a Svábhegyen rejtőzött. A vihart kavart házassága előtt Károly bátyja bizalmasan figyelmeztette Jókait: „tisztelt jegyesed többet szokott költeni jövedelménél". (JKK Levelezés 1:66.) Nagy Miklós szerint „bebizonyította a jövő e megjegyzés jogosságát". (Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében, Bp. 1975. 54.) Szó se róla, Laborfalvi Róza igen magas — egyesek szerint 1800 forint — gázsihoz szokott, s alig vette észre, ha könnyelműen költekezett. Házassága előtt valósággal ruha- és kelléktárrá vált a lakása, ahol bőven elfértek az ajándékok és az ékszerek; bútorgyűjtő szenvedélyének meg határt szabtak a szobafalak. A házasélet nagy próbatételét jelentette addigi életvitelének „forradalmi" megváltozása. Az idegen — és nemegyszer ellenséges környezet. Jókai lázas közéleti tevékenysége, a „lélekcserélő napok" próbára tették a mézesheteket és a nehéz esztendőket is. Az aradi kapituláció után Jókai nehezen mondott le öngyilkossági szándékáról. Nehezen tudta legyűrni a megpróbáltatásokat. A modus vivendi biztosítása, a mozdulatlanságra kárhoztatott férj visszatérése az (irodalmi) életbe eleinte Laborfalvi Rózának adta fel a leckét. S a feleség vállalta az élet keresztjét. Ékszereit elzálogosította, s elindulhattak — váltókkal is egymáshoz láncolva — a közös úton, hogy rácáfoljanak az aggódókra. Imponáló helytállásuk elismerést parancsolt. 1850 augusztusában még a legsúlyosabb megtorlásra, a kitagadásra is vállalkozó édesanya feloldozta a „bűnösöket".
