Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

túlzásoktól sem mentes jellemzője. Ez jelenik meg A két Trenk című regényében szado-mazochista pillanatként is: „Ó, az az ember egy elhibázott összetétele a hősnek és a szörnyetegnek; aki ugyanannyi bámulatot, mint amennyi megvetést tud maga iránt fölkelteni. Ezt még senki sem gyűlölte anélkül, hogy ne szerette volna. Én, mikor meg akarom semmisíteni, akkor imádom legjobban. Hiszen, ha nem imádnám, nem gondolnék mindig reá! Nem válogatnék örökké a halálnemekben, amikkel megsemmisítsem. Néha már ott vagyok a fantáziámmal, hogy látom a fejét legördülni a hóhérpallos alatt, s akkor aztán megint a képzeletemben fölveszem a porbul azt a csúf ördögpofájú fejet és könnyeimmel mosom tisztára." (JKK R 59:61.) Idézetünk is bizonyítja, hogy a szerelmi élet lehetséges, tehát lappangó vagy már megnyilatkozott kettősségei rendre a patologikus felé mutatnak. Jókait azonban a lehetőségek kérdése legalább olyan mértékben foglalkoztatja, mint a jelenségek hatalmuk teljében. Több regényében visszatér tehát az angyal—ördög problematikára, mintha azt a pontot akarná megragadni hősnői életében, ahol tulajdonképpen eldőlt, hogy égbe vagy pokolra szállnak-e szerelmi életükben, boldogok vagy boldogtalanok lesznek-e. A tengerszemű hölgy Erzsikéje, akinek tengerszemében eleve „össze van keverve ég a pokollal", így mutatkozik be: „Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épít is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De tehet angyallá, akit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni — akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándorkomédiás ponyvasátrában, a katona bivouactűzénél, az iskolamester vedlett falú vályogiskolájában, és álmodnám az üdvösségről szalmaágyon!" (JKK R 55:31.) Jókai kommentárja, bár naiv pedagógiai jellegű, mégis elárulja viszonyát e problémához, egyértelműen a körülményekre mutatva: „Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szívben! Ha lett volna ember, aki azokat fölébressze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből, ha egy olyan férjre talált volna, aki a legközönségesebb értelemben vett »jó ember«, amilyen tíz férfi közül kilenc! — Miért kellett neki mindig, de mindig azt a tizediket kihúzni a maga számára a sors urnájából?" (Uo. 262—263.) A fekete vér Arankája már összetettebben mutatja az angyal—ördög problematikát, mert a figyelem körébe vonja a hideg démon alakját, s ezzel összefüggésben a fájdalom gyönyörének vágyát, a szado-mazochizmust is: „Bennem kétféle ördög lakik: egy jó meg egy rossz. — Démon mind a kettő. — Az egyik őrült, lángoló szellem; aki csak a jelennel él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával. — Ez a jó! — A másik egy hideg, kiszámító démon, aki nem osztozik senki örömében, csak a fájdalomnak örül. — Amelyiknek odavetsz, azé leszek." (JKK R 58:67.) Szempontunkból a legjellemzőbb asszonyalakja azonban A lélekidomár Medeája, akinek történetében már szadista jelenet is van. Amikor Lándoryval találkozik, már elvált asszony, de még mindig lány, mert egy sikertelen nászéj után elválik férjétől. Tehát a démonit ébresztette fel benne sorsa, s Jókai egyik állandó képzetével jellemzi Medea sajátos metamorfózisát — a Medúzáéval. A szép fej rúttá válik, egész egyénisége rideggé-hideggé : „Erre a szóra Medea arca, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az északfényszerű, ijesztő hideg ragyogást vette fel: a szemei oly visszataszítóan meredtek aláfelé, ajkai oly lárvaszerűen tágultak ki a szegleteiken, orrcimpái csak úgy fújtattak az indulatos lüktetéstől." (JKK R 51:282.)