Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Sőtér István: Ideák és nosztalgiák költője: Jókai

világban otthonosságát elveszti. Második házasságával is talán az új, a polgári Magyarországba próbál bekapcsolódni, amiként a nála idősebb első asszony valamennyi emlékével és szokásával a régi 'Magyarországgal jelenthetett még az övénél is erősebb kapcsolatot. Világos után jó harmadfél évtizedig sikerült még a hídverés, hősök és történetek szivárványhídja, s ezen a kecses, ragyogó íven a közlekedés a múlt és a jelen között könnyűnek, kockázatmentesnek látszik. Széchenyi vasból és kőből épített hidat — Jókai fényekből és színékből, de mindkettőjük alkotása egyaránt időtállónak bizonyult. Széchenyi az önismeretet, az önkritikát szánta alkotásának pillérjéül. Jókai pedig az önbizalmat, a hitet önmagunkban. A két mű, a két egyéniség mégsem olyan idegen egymástól, mint első pillantásra hihetnők. A Lánchíd olyan országban épült fel, melynek fejlettségéhez valójában a hajóhíd fapallója illett volna. Jókai ifjúsága olyan nagy emberek, olyan rendkívüli, csodával határos teljesítmények szomszédságában telt el, hogy regényeiben alig kellett hozzájuk tennie valamit. Jókai fényei mögött alig látjuk meg azokat a félelmetes árnyakat, melyeket Eötvös vagy még inkább Széchenyi látott. A kor legkegyetlenebbül ostorozó, kritikai alkotásának még csak nem is A falu jegyzőjét érezhetjük, hanem Széchenyinek kevesek forgatta naplóit, melyekben az ország akkori félbarbárságának, erkölcsi és anyagi hanyatlásának olyan tényei sorakoznak föl, hogy azokhoz képest még hősibbnek, még áldozatosabban érezhetjük mindazt, ami a felemelkedés ügyét szolgálja. Jókait eszményítő írónak szokták nevezni — pedig ő nem eszményítette annyira a hőseit, mint amennyire enyhítette a valóságos közállapotokat, melyeknek ijesztő arculatát humorral, anekdotaisággal kendőzte, illetve különcössé, tehát csaknem megbocsáthatóvá szelídítette regényeiben. Az a társadalom, melynek számára Jókai alkotott, még bizonytalan, kialakulatlan arculattal bírt, s még soká nem érkezett el az érett korba. Az a világ pedig, melyet meg akart örökíteni a születő, polgári Magyarország számára: túlérett, önmagát túlélt világ volt. A még kialakulatlan társadalomnak akarta bemutatni a széthullottat — a még el sem jöttnek a már jó ideje eltávozottat. Hőseinek éppúgy, mint különceinek jelegét ez a körülmény szabta meg. Akik Dickenshez közelítik, épp ezt hagyják figyelmen kívül: a Nagy várakozások írója a szilárdan kialakult proletariátus és kispolgárság képét idézte a szilárdan kialakult angol polgárság elé. Jókai élete végén az új, a városi Magyarország témáival, alakjaival is megpróbálkozott. Ez a már kialakult arculatú polgári, illetve kispolgári Magyarország volt, de szinte kivétel nélkül tévesen oldotta meg mindazokat az ábrázolási feladatókat, mely ékben majd első remekléseit viszi véghez a századvég fiatal nemzedéke. Jókai legfőbb témája az új Magyarország társadalmának kialakulása és a réginek letűnte volt. Erről az átalakulásról inkább látomást nyújtott, semmint látleletet, s annál többet mutatott meg a társadalomból, minél kevésbé a társadalmi kérdéseket tűzte programjára. Az arany ember vagy akár az És mégis mozog a föld lényegesebbet közöl a kor átalakuló tudatáról, mint a társadalmi irányregény igényével íródott A gazdag szegények vagy az Asszonyt kísér — Istent kísért. Sajnos, regényeinek az érdekessége bizonyult a legkevésbé időtállónak. Jókait ma ott találjuk igazán érdekesnek, ahol nem az érdekességet kereste. Idővel mindig az érdékesség válik érdéktelenné, és Jókai regényeiben ma nem a bonyodalmak vagy a színpadiasan kimunkált helyzetek keltik fel az érdeklődést, hanem az a páratlan életismeret, mellyel a régi Magyarország viszonyait, erkölcseit, szokásait, tájait, embereit, egész életmódját oly pontosan és hitelesen