Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

517.) Az a hiedelem járja, a tábornokot nem fogja a golyó, a székely akár meg is esküdnék rá, „egy tizenkét fontos golyó keresztül ment rajta, be a mellén s ki a hátán és nem ártott neki." (JKK CB 111:237.) A csataterek hírei így öltenek adomaszerű kristályalakot Jókai lapjában, innen kelnek vándorútra élőszóban, innen veszik át későbbi gyűjtemények is. Bizonyos, hogy e nagy napok ajándékozzák meg Jókait annak felismerésével, milyen különleges esztétikai lehetőségeket rejt az adoma műformája, s adnak indítást írónknak e műfaj tanulmányozásához. „Anecdota", „vicc", „jellemvonás", „tréfa" — a műfaj neve így variálódik ekkortájt különböző írásaiban. (JKK CB 111:311., 327., 328., 351. stb.) Egy-két mondatnyi, egyetlen atomból, elő- és utótételből álló adomák, majd ellentéten, szembeállításon alapuló kétrészes csattanós történetkék, vagy éppen hármas osztású, népmeséink alapképletére emlékeztető szövegek, amelyekben a hatást a kibontakozás késleltetése fokozza, egyaránt jelentkeznek Jókai anyagában. Egyes írásai egymásnak felelgető anekdotikus esetek sorozatát, máskor rokonesetek csokrát nyújtják az olvasónak. Példatára így valóban sok tanulságot kínál a műfaj poétikájához. A Jókai adomázó kedvét felszabadító politikai légkör azonban a világosi fegyverletétellel megszűnt. A szabadságharc alatt írt cikkei tanúsítják, írónknak minden oka megvolt arra, hogy az önkényuralom véres napjai alatt Tardonára húzódjon vissza, s utóbb is Pesten, illetőleg Budán hosszú hónapokon, sőt éveken át, lényegében 1852 őszéig, teljes visszavonultságban éljen. Irt egy ideig álnéven vagy különböző nyomdai „szerkesztőségi" jelek mögé rejtőzve. Mint írónak pedig különös megpróbáltatás gondolat járásának oly szoros zabolára fogása, amilyet a Bach-korszak követelt. Annak idején, a márciusi napokban, első adomáival éppen a cenzorok ellen fordult, tudatlanságukat, rövidlátásukat csúfolta: egyikük nem tud franciául, töröl a kéziratból minden francia szót, „őtet nemlehet az által megcsalni!" Másikuk megragadt a „párizpápaiban", a nem értett szavakat oktalan módon, önkényesen helyettesítgeti: „Látja e szót: kontár. Quid hoc est? non intelligo. Posui ipsi: kantár" stb. (JKK CB 11:63.) így érthető, hogy Világos után egyik első humoros írása, melyet még lappangása idején tesz közzé, a maga módján ismét a sajtó szabadságával foglalkozik. A Pesti Röpívek c. lap Caleidoscop c. charivari-jellegű cikkcsoportját vezeti be ez a pompás kis írás, mintegy az alrovat előszava. „Szemlénk a legkedvezőbb időszakban indul meg — olvassuk a meghökkentő szavakat. — A sajtószabadság legélénkebb korszakában." A kezdő ötletre ráduplázva arról beszél, hogy itt nem számít, „vörös-e vagy fehér", ami a prés alól kikerül, sőt „ily korlátlan sürgés rég nem uralkodott a sajtó körül". A cikk végén ott a váratlan fordulat, a sajtó, amely „szabad" — nem szellemi termékeknek biztosít szabad utat: „íme itt van az óhajtva várt — új szüret és újbor." (Pesti Röpívek 1850. Próbaszám szeptember végén; majd 1. sz. 23.) A közlemény Jókai humorának elmélyülését szemlélteti, visszahajlását az elvesztett szabadabb világhoz, a humoros cikk záradékával keserűségét is annak elvesztésén; azt ajánlja az olvasónak, „ha az újat savanyúnak találja, úgy hajtson föl búfelejtésül egy pohárt abból a jó régiből". Jókainak a Pesti Röpívekben játszott szerepét indokolatlan tartózkodással szokták kísérni. A szerkesztő, Szilágyi Sándor viszont a folyóirat próbaszámában, s utóbb az 1. számban is, azt hirdeti: „Sajó kizárólagos munkatársunk." Mégis Társas életi szemle c. rovatában még a Jókai által szokott módon, három csillaggal jelzett közleményeket is csak feltételesen tekintjük az író művének. A bizonytalanság oka, hogy a próbaszám hasonló jelzésű darabjai a folyóirat