Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

akarja az ifjú lányt, a félreértést a regényíró tudatosan viszi a végső pontig, hogy a meglepetés annál nagyobb legyen. A hozományvadászat itt az örökségért folytatott küzdelemnek felel meg, és ebbe a küzdelembe a regénynek majdnem mindegyik szereplője bekapcsolódik az egyik vagy a másik fél oldalán. Természetesen leszűkítenénk Jókai jellemfestésének érvényességét, ha Abellinót pusztán a Kisfaludy-vígjáték regényi megfelelésének látnánk. Itt is — mint annyi más helyen — csupán arról van szó, hogy Kisfaludy típusai alkalmasaknak bizonyultak arra, hogy továbbfejlesztve, más természetű (bár az alapképletet tekintve, inkább magasabb szintű) konfliktusok közé állítva, regényfigurákként reprezentálják a reformkor és a korábbi korszakok egy jellegzetes tendenciáját. Ismét arra kell utalnunk, hogy ez nem magyar sajátosság. Zolnai Béla egy tanulmánya több példát hoz a külföldieskedés német típusaira (Egyetemes Philologiai Közlöny 1914:182—185.), a magunk részéről a lengyel felvilágosult klasszicizmus vígjátékainak külföldieskedőire, a szlovák Ján Chalupka magyarizáló kispolgáraira utalunk, mint akik lényegében ugyanazt az irodalmi funkciót töltik be, mint egyszerűbb formában Szélházy, bonyolultabb viszonyok közé helyezve Abellinó. S bár az Egy magyar nábob szerkezetében aligha hasonlítható a reformkori vígjátékokhoz, egyes jeleneteiben, poentírozott epizódjaiban azonban — mégis — a vígjátékhagyomány folytatásának tetszik. Elsősorban azokra a jelenetekre (fejezetekre) célzunk, amelyekben Abellinó szerepel, az ő párbeszédei társaival, rövidebb elbeszélései — nemcsak a Szélházyval való egybevetés lehetősége miatt — vígjátékhumorukkal tűnnek ki. Nem Abellinó szalon-szellemessége a humor forrása, hanem az író jellemfestő módszere, amellyel a maga logikája szerint ésszerűen cselekvő Abellinót a valóság, a realitás prózájával ütközteti meg. V. Jókai első két vígjátéka mintegy átmenetet jelent a Kisfaludy-típusú vígjáték és Szigligeti népszínművei között. A drámaépítés módszere még Kisfaludyé, a betétdalok már Szigligeti hatására kerültek a színmüvekbe. Mindenesetre tény, hogy e két vígjáték megbukott, és Jókai jó darabig nem írt újabb vígjátékot, hacsak gyengécske történelmi komédiáját a murányi Venusról nem számítjuk ide. Pedig regényeinek pompás humora, a helyzet- és a jellemkomikum kiaknázása reménykeltő vígjátékírót sejtetett benne. De — mint az eddigiekben láttuk — a színpadi humor nem volt Jókai erőssége, annak regényi objektiválásában jeleskedett csupán. De a vígjátéktól elfordult már csak azért is, mert Laborfalvi Róza az 1850-es esztendőkben inkább a tragikusabb vagy legalábbis patétikusabb hangvételt igénylő szerepekben tündökölt, inkább a Dalma vagy a Dózsa György női figurája felelt meg a jeles művésznő tehetségének. E külső körülményeken kívül egy további eshetőséggel kell számolnunk. A reformkori vígjáték és annak figurái az 1850-es évekre már menthetetlenül korszerűtlenekké váltak a színpadon. A megváltozott viszonyok, a társadalmi mozgások előtérbe hozta új típusok másféle írói és színpadi megformálást követeltek. Ezzel párhuzamosan azok a színészek, akik a reformkorban alakítói és formálói voltak a különböző színjátéktípusoknak, részben kiöregedtek szerepeikből, és nem tudtak „váltani" (ez történt például Lendvay-Latkóczynéval), részben meghaltak (Lendvay Márton). Vagy pedig — s ez a ritkább eset — tudatosan törekedtek egy újabb színpadi stílus játéki megfogalmazására (Egressy Gábor). Az a fajta népszínmű, amelyet Szigligeti Ede kísérletezett ki, valóban az 1840-es