Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

A „külföldieskedés" állandó témája a magyar vígjátékoknak. Pállya István Pazarlay és Szűkmarkosyiátől, Bartsai László Jártas-költés vőlegényétől Csokonain keresztül Katona Józsefig, Kisfaludy Károlyig állandó szereplő a külföldet járt léha ficsúr, aki a külföldjárást legfeljebb tört magyarságával, francia vagy német mondataival adja a többiek tudtára, Kisfaludy Kérőkjében Szélházy kimondja: „A bon ton úgy hozza magával — már magyarul nem is szól az ember!" Kisfaludy Szélházyval Károlyt állítja szembe, aki sosem járt még külföldön. Míg Szélházy dicsekedni látszik avval, hogy Franciaországban, Itáliában csak a szép leányokat, a jó ételeket élvezte, Rómában édesdeden aludt, Olaszország szélén felfordult kocsija, Károly a külföldet járt magyartól elvárja, hogy benne a szépmesterségek új ápolót nyerjenek, Rómában „a régi nagyság és hatalom sírjá"-t látja, „hol a szépmesterségek örök dicsőségben kérkednek, ott, hol a bedűlt omladékok is a régi világ urát nyilván hirdetik . .." Kisfaludy Károly hőse (s maga Kisfaludy) nem a Gvadányi-típusú elzárkózás hirdetője; hiszen Szélházy tói, a szélházyaktól éppen a külföldet járás igazi értelmét kéri számon. Kisfaludy saját vándorlásainak tapasztalatai felől ítélkezik, így a külföldieskedés elítélésének fejlettebb és differenciáltabb változatát adja. Jókai Kárpáthy Abellinója és Szélházy között viszonylag könnyű megtalálnunk a kapcsolatot. Abellino is külföldön él, ott azonban mit sem törődik a „szépmesterségek" ápolásával, az operába járás, az énekesnő művészetének elismerése vagy megítélése számára csupán alkalom a könnyelmű és léha szórakozásra. Ha Magyarországra jön, ezt legföljebb fölveendő öröksége reményében teszi; beszéde modoros, okkal, ok nélkül francia szavakat kever mondataiba. Így szembesül előbb Kárpáthy Jánossal, aki bármily léha életet él is, legalább idehaza szórja pénzét, s nem tékozolja el külföldiekre vagyonát. Ezért az író Kárpáthy Jánost — duhajkodó életmódja ellenére — megbocsátóbban ábrázolja, mint a magyarságát megtagadó Abellinót. S ahogy Szélházy a jelenetek során szembekerül Károllyal, Perföldyvel, Baltafyval, ugyanúgy Jókai is ezzel a módszerrel él: Abellinó jellemében gyengébbnek bizonyul nagybátyjánál, erkölcsi értelemben alulmarad Barna Sándorral, majd a Párizsban megforduló magyar arisztokratákkal (Istvánnal, Miklóssal és Szentirmay Rudolf fal), szemben. Ahogy Szélházy leánykérése és házassági terve kudarcot vall, ugyanúgy Abellinónak sem sikerül megszereznie Mayer Fannyt. Kisfaludy Károly nem csupán önmagában a külföldieskedést bélyegezte meg, hanem azt a fajta magatartást, mentalitást, amely az értelmetlen és öncélú külföld járásban merül ki. Kisfaludy lényegében szakított a Gvadányi-hagyománnyal, és nem a külföldit és a külföldet jártat tette nevetségessé, hanem a valóban pusztán külföldieskedőt, Jókai nemcsak követte Kisfaludyt, de még további lépésre is vállalkozott: nem egy ember, hanem egy egész csoport mentalitását érzékeltette avval, hogy Abellinó mögé (és mellé) rajzolta a hasonszőrű arszlánokat. Kisfaludy Károly megalkotott egy típust, amelynek ellenképét is megteremtette, magatartásukat összemérte, színpadon konfliktushelyzetbe kényszerítette őket, s a cselekmény fejlesztése során egyre nyilvánvalóbbá tette az egyik üres, a másik tartalmas gondolkodásmódját; az egyik felszínes, a másik mély érzésvilágát. Kisfaludy nem használt sok színt, sok árnyalatot e színpadi portrék festésére; főleg a nyelvi jellemzéssel élt, a hősök szájába adott szavak érzékeltették jellemüket. Tulajdonképpen Károly is, Szélházy is passzív szemlélője az eseményeknek, egyik sem alakítója sorsának. Jókai felhasználta Kisfaludy Károly vígjátékainak morális tanulságát; átvette tőle a nyelvi jellemzés