Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Fábián Pál: A XIX. század magyar nyelve és Jókai
lepően sok. És hogy a két múlt időnek Jókai nem szán sem jelentésbeli, sem stílusbeli különbséget, jól mutatják a következő mondatok: „Ezt nem várta, és még jobban mulattatá" (13:1); „A hajdúk ... párnákat, szőnyegeket, tábori székeket és asztalokat hurcoltak elő, s egy perc alatt úri lakká varázsolák az üres, kongó termet" (13:9—11); „[Az egeret] letevék az asztal közepére" (16:9); „A hajdúk hirtelen kapták a palackokat, s kezdek itceszámra töltögetni a bohóc torkába a jóféle egrit és ménesit" (18:1—2). Az elbeszélő múlt idő azonban az 1900 körüli évekre irodalmi nyelvünkből kihalt, és mint Kálmán Béla írja, „a XX. századi irodalomban már csak mint archaizáló vagy székely nyelvjárási stíluselemként fordul elő" (uo.). A barátfalvi lévitának szintén 13 lapján (JKK 63:8—20.) 190 -t, -tt jeles múlt melett csak 13 -á, -é, -a, -e jeles múlt idő található. S talán az sem véletlen, hogy Jókai a 13 elbeszélő múltból 7-et a régimódi úrként jellemzett alispánnal kapcsolatban használ, tehát feltehetőleg stíluselemként. Az igeragozásnak más alakjai is bizonyítják, hogy Jókai a maga egyéni nyelvhasználatát alávetette az irodalmi nyelvi normának. — Az Egy magyar nábobnak eddig is elemzett lapjain még 8 szenvedő forma és 1 -nd jeles jövő idő van; A barátfalvi lévitának azonos terjedelmű szövegében már sem szenvedő ige, se -nd jeles jövő nincs. Ez az elmozdulás híven tükrözi a szenvedő ige fokozatos háttérbe szorulását, illetőleg az -nd jeles jövő idő teljes kihalását. — Ügy gondolom, joggal hiszem, hogy más jelenségek vizsgálata is megerősítené az eddig levont tanulságokat. Jókai nyelvének kutatói a legtöbbet szókincsével foglalkoztak. Ez a körülmény — különösen Tolnai Vilmos és N. Dely Zsuzsa eredményei (vö. MNy. 21:85—100, 232—234; ill. NytudÉrt. 64. sz. 17—33) lehetővé teszik számomra, hogy Jókai szókincse gazdagságának méltatásától itt most eltekinthessek. Ennek ellenére szükségesnek látom, hogy bizonyos, szerintem lényeges mozzanatokra a figyelmet felhívjam. Mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy Jókai roppant szókincsében az egész XIX. század benne van: irányító eszméit, társadalmi mozgalmait, tudományos eredményeit éppen úgy tükrözik szavai, mint ahogy megőrizték földesurak és parasztok, delnők és arszlánok, katonák és polgárok, iparosok és kereskedők, diákok és tanárok, betyárok és táblabírák, színészek és prédikátorok beszédét. Nagyon természetes kívánságként vetődött fel tehát már a századforduló táján és azóta is többször egy Jókai-szótár összeállításának gondolata. A tervekből, amelyeket N. Dely Zsuzsa ismertet (i. m. 7.), nem lett semmi. Éppen ezért legyen szabad újra emlékeztetni egy Jókai-szótár szükségességére és hasznosságára. A roppant feladat, amely a magántudósok korszakában meghaladta minden vállalkozó erejét, ma már megvalósítható lenne. Ennek a rendkívül gazdag szókincsnek is sajátos, fontos része a szaktudományi, túlnyomórészt természettudományi szóanyag. Jókainak a természettudományok iránti vonzódása közismert, erről bővebben szólni felesleges lenne. Az is nyilvánvaló, hogy egyéni vonzalmakon kívül írónk e tekintetben is korának gyermeke: azok a hétmérföldes léptek, amelyekkel a XIX. században a természettudományok előrehaladtak, számos más írót, költőt megihlettek világszerte. Csak éppen Jókainál ez az érdeklődés állandó, és talán nincs is olyan regénye, amelyből kimutatható ne lenne. Meggyőzően szemlélteti ezt Veress Zoltán ügyes összeállítása (Jókai természettudománya, Bukarest 1976.), melyben tárgykörök szerint csoportosítva, tudománytörténeti kommentárokkal közli Jókai számos regényének kiemelkedően szép vagy fontos természettudományos részletét.
