Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény
dalmunkban is bőven kapott részt a pozitív mellett az elmarasztaló, az ironikus vagy éppen szatirikus célzatú életképforma is. A lomha falusi nemes, a vagyonát külföldön herdáló mágnás, a penziójáért reszkető, simuló hivatalnok —; mind hamar elnyeri a maga gyorsan konvencionálissá váló ábrázolási képletét az életképformán belül. A Frankenburg (—Jókai)-féle Életképek címadása aligha műfaji, mint inkább irányzati, tárgyköri, főleg pedig célzati meggondolások alapján történt. Az viszont nagyon is jellemző, hogy ez a cím s ez a műfaji megjelölés éppen e korszak gyakorlata alapján esett s forrott végképp egybe. Jókai, mindenesetre, bőven kivette részét nemcsak az olyan eleve e formára építő munkáiban, mint A serfőző, a Keselyeő Péter vagy a Sonkolyi Gergely ennek az epikai változatnak a kivirágoztatásában, hanem a francia romantikához közel álló műveiben is, például a Hétköznapokban. A francia romantika említett nemzeti és egyedi áthasonítását nem utolsósorban éppen az életképforma kisrajzai segítségével sikerült megvalósítania. Az 1850-es évek letört, irány- és reményvesztett hangulatában, amelyben eszmék és eszmények — Bach civilizációs demagógiája s a forradalom ellentétes megítélései következtében — visszájukra látszottak fordulni s jelentésükben bizonytalanná válni, megint csak hathatós szerephez jutott az életképforma. Még Eötvös is, aki reformkori regényeiben, kivált a nem szatirikus A karthausiban és a Magyarország 1514-ben túllépett rajta, visszatért hozzá (A molnár leány, Egy tót leány az Alföldön); s Arany is, aki pedig reflektálatlan volta s egyszerűsítve polarizáló lélekrajza következtében nem kedvelte (1. Irányok c. tanulmányát), föl-fölvetette. Jókai az 1850-es években mindenekelőtt annak a rétegnek a világát ábrázolta, öntudatát és biztonságérzetét erősítette ennek az alapformának a segítségével, amely vezette s amelynek felfogása szerint vezetnie kellett is az ellenállást s a kibontakozás előkészítését. A század harmadik harmadában viszont a nép életét próbálta megközelíteni ennek a formának változatlan változatával, rétegének népszemlélete jegyében (Sárga rózsa). S az eredmény ekkor, amidőn nem egy áttekinthetetlenné lett helyzet bizonytalanságtól mentő egyszerűsítését, hanem egy mesterségesen egyszerűsített helyzet és egy stabilnak hirdetett világkép takart ellentmondásait követelte ábrázolni a szükség, idegenforgalmi folklór-látványosság lett, pusztai nagyjelenettel, csikós- és gulyás-pszichológiával, színpadi rutinkonfliktussal. S ifjabb társainál is csak ironikus, nosztalgikus vagy groteszk változatában állt meg ez az alapforma (A jó palócok, Az én falum és a Tömörkény-novellák tragikomikus fele); modálisan át nem hangolt alakjában (Tömörkény humorizáló, Gárdonyi moralizáló novellái, Herczeg dzsentri-vígjátékai) a népszínműhöz került közel. 7. Êletképforma és emberábrázolás Jókai harmadikként említett epikai építő módszere, szervező elve, az ellentétes jellemek egyszerű egyensúlyrendszere, egynemű kombinációs játéka kitűnően megtalálta helyét az életképre alapozott formákban. De ez a kombinációs elv s ez az egyensúlyozó módszer az életképre alapozott formák teljesítőképességének nem túlságosan tágas és magas, nem túlságosan szellemi és rugalmas karakterét is jól megmutatta. Alig lehet jobb példát választani e kettős tény igazolására, mint Az új földesúrét, amely talán leggondosabban, legarányosabban szerkesztett valamennyi regénye közül. A hősök nézetei, pártállása,„külső
