Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről
akarás boldog vágyakozása. Jókai érzéssel és hangulattal színez, olyan „képíró", tehát festő, aki érzelmeket lát színekben, mint a szimbolisták, majdan hangokban színéket és árnyakat kever hozzájuk, olykor halottak, régi emberek árnyait, hogy a lehetetlent is felélessze, életet és halált fessen egybe. Termek nyílnak a kíváncsiság előtt, mindenüvé belopózik a titkokat ismerni akaró ember. A véres torony, a kínok terme, a vigalom terme sorra felfedi titkait, csak a szőnyegek és falak arabeszkjei, az üvöltő barlangok falába bevésett írás marad rejtve az ember előtt. És zártak, bekerítettek a tájak, a messze került „apai ház", ez a „tájkép bánattal" címmel nevezhető festmény, és elzártak, mert nincsenek már meg a „mezők, népdalokkal". Jelek. Jókai kora a végzettel, tragédiákkal küzdött. Kereste a tragikum értelmét, a végzet értelmetlenségének állandó jelenlétét, kikerülhetetlen bekövetkezését. Nemcsak Kemény, Madách vagy esetleg Arany János vívódik így. Életértelmező bölcselő, filozófus Jókai is. A múltakban kutat, a jelenben szemlélődik, a katasztrófákat írja le, tűz, víz, föld, levegő őselemeinek fenséges zsarnokságát az emberen, közben visszapergeti az előzményeket, hátha megfejtheti az okot, jeleket keres, intést a tragédiák előtt, nem kell magyarázni, hogy miért. Nemcsak védekezés és szánalom ez nála, ugyanakkor tele van a katasztrófákkal szembeni babonás csodálattal és tisztelettel. A Természetet tiszteli és az emberi természetet helyezi át beléjük. Jókainak is van tehát tragikumfelfogása, mint minden nagy kortársának, aki emberi sorsokat vesz számba az elnyomatás korában. Mint minden kortársának a katartikus megoldása felzaklató, nem teljes, lélektani kompenzálás, úgy Jókaié is az. A végzet-akkordokból indul el minden regény — mondja —, erre épül mintegy utólag a történet. A felfogás egy változatával Keménynél találkozunk, aki a regényt csupán előtanulmányként írja a drámához, elméletben nem egyéb a regény, mint egy-egy tragédia vázlata. Sokan, sokszor foglalkoztak Jókai művészetében a „jóslások" gyakoriságával és művészi szerepével. Balladásan és fokozatosan térnek vissza ezek a jóslások a regények szerkezetében, az egyes alakok sorsának beteljesedésében. Mintha enyhe folklorizmus is belejátszana, az átok és áldás hitével, az erős gyűlölet és mániákus szeretet sorsdöntő népköltészetével. A jóslás mégis több, művészi jel, tehát tartalom is Jókai regényeiben. A „végzetet" emeli fel vele a tragikum szintjére. Amennyire az élet tragikuma vigasztaló, felemelő, jelentős emberi sors, amely megváltoztathatatlanságával heroikus, ezért értelmes, úgy Jókai beteljesülő jóslásai is az élet természetét igazoló, eltéríthetetlen állomások, tulajdonképpen a jellemnek és körülményeknek megfelelő természetes életszakaszok. Hangok. Ezek már nem az emberen kívüli erők „jelei", végzetes hatalmaké, hanem az ember jelei. Morajlók, mint a végtelen, hullámos tenger — melynek nemcsak vonalai Hogarth képeire emlékeztető hajlékony kígyóvonalak — hanem a hangjai is változók, mégis egy egynemű elemnek, a hullámnak hangjai. Vagy üvöltő sziklaüregek hangjai az omladékokkal ékszerezett hegyek kopár vidékén, török szerzetesek barlangjainak mélyéről. Jajgatás és félelem hangjai — emberi jelek. De a mese és öröm hangjai, a mezők népdalaié, vagy amiképpen egyik műfaját nevezi: a rege, a regény és való egymásnak felelgető hangjai. A versíró: Jókai szerint felekezet nélküli pap, aki az élethez és örömhöz való jogról beszél. Ahogy Liszt Ferenc egyetlen akkordból is meg tudja írni a magyar dalt, úgy szeretné ő, Jókai hangból, jelből, vonalból megírni az elfelejtett vagy nem létező magyar Nibelungent, a magyar tündérmesét, ami minden tapasztalt mesénél masabb, csupán elképzelni lehet, megírni azt is, amit egy nép temetője vallhat.
