Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)

Tomory Anasztázról (leltári száma: 79.65.1.) szintén határozottabb kéztől származó kiigazító vonalakat tartalmaz. (Ez utóbbi mozzanatra figyelmünket W. Somogyi Ágnes hívta fel.) Az 1849—50-ben készült önarcképeket létrehozó szándék analóg azzal a jelenséggel, amely az 1848—49-ben hadbavonuló tehetősebb katonákat fotográfushoz vagy miniatűrt készítő portrétistához vitte. Életjelet adni s emléket hagyni kívántak rokonaiknak, ismerőseiknek. Jókai Tardonán szinte minden idejét kedvelt passziójának szentelhette, s így nem véletlen, hogy a bujdosása után megjelenő első munkája, a Gyémántos miniszter kezdő, a forradalom arcképének elkészítésére irányuló szándékot megszólaltató sorai, azok szókészlete s a bennük megjelenő költői kép a rajzolással eltöltött hónapok hatását tükrözik; „Míg éltél, nem festette le senki arcodat [...] ülj festőtáblám elé és mutasd meg arcodat képzetemnek." (Jókai Mór: A gyémántos miniszter. Egy skizze a forradalomból, in: Magyar emléklapok 1848. és 49-ből, I. Pest 1850. 5.) 18 éves kori önarcképét leszámítva a Jókairól fennmaradt valamennyi ábrázolás, beleértve a fényképeket is, élete végéig szakállasán örökíti meg az írót. Ezért jelent kuriózumot az 1866 tavaszán készült — elveszett vagy lappangó — önarcképe, amely e férfias külsőség nélkül állítja elénk. Váli Mari emlékezéseinek 264. oldalon ír arról, hogy az életveszélyes tüdővérzés után „szép szőke göndör szakállát az első roham után ráaludt vér miatt sajátkezűleg lemetélte. Megérkezésünk napján már azzal töltötte idejét, hogy ezt a szokatlan formát egy tussal festett arcképpel megörökítse." (Váli Mari i. m. 264.) Ez az önarckép tehát a betegség nyomait önmagán fürkésző ember kíváncsisága eredményeképpen született. Sokasodó írói-szerkesztői elfoglaltságai és a fényképezés gyors elterjedése adják meg a magyarázatát annak, hogy az 1860-as évek közepétől kezdődően képzőművészeti tevékenységében miért szorult háttérbe az arcképezés, miért nem születnek önarcképek. Az 1870-es évek elejéről egy Jókainak tulajdonított önkarikatúra érdemel még említést. Gyakorlatlansága, tehetségének, technikai tudásának hanyatlása magyarázza, hogy az utolsó önarcképének számító festményét (1898) már Fesztyné Jókai Rózával közösen fejezte be. * * * Jókai Mór felnövekedése idején — Fülöp Lajos szavaival a „magyar művészet nincs, vagy alig van". A nála sokkal nagyobb tehetséggel festőnek, szobrásznak indulók is fennakadnak az igénytelenség, meg nem értés hálóján, s művészetüket szükségmegoldásból fényképezésre, kocsmatartásra, kereskedésre váltják. Az önmagában időben felismert kettős tehetség, ill. egy idő után az irodalom iránt érzett nagyobb elhivatottság mentette meg e küzdelmes művészi pályára lépéstől, s állította a nemzeti művelődést fokonként helyreállítók sorába. A gyors, ügyes kezű, némely munkáin művészi vonásokat felcsillantó Jókai egész életében hálás volt e szenvedéllyel űzött kedvtelésének, mert írói fantáziáját, nyelvének szemléletességét gazdagíthatta általa. A tanulmányunkban elemzett Jókai festői munkásságából kiragadott önarcképek nem tartoznak a legsikerültebb alkotásai közé. E rajzok nem annyira a gondolat, az érzelmek hordozói, mint különböző önmegörökítésre késztető alkalmak szülöttei: tanulmányképek, emlékképek, ereklyék.