Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)
másik csoport, mely elsősorban Jókai noteszeiben, vázlatkönyveiben maradt fenn, aprólékos, részletező, a fényképet helyettesítő rajz. Bár a tanulmánynak nem feladata e műveknek értékelése, mégis, mivel az említett pontos, valóságra törekvő rajzok Jókai írói alkotómódszerének is fontos elemeit képezik, érdemes azok jellemzőit megemlíteni. Nem véletlen, hogy utazásai alkalmával Jókai még akkor is készített, néha csak vázlatos, néhány vonallal emlékeztetőként papírra vetett rajzot, amikor már az épületekről fényképet is beszerezhetett volna. A rajzolás időtartama elősegítette az arányok pontos rögzítését, térélményének megfogalmazását, s annak a pillanatnak a megragadását, amely sajátos élményt jelent számára, s amelyet a rajzra tekintve a színes, érzékletes leírások során előhívhat magából. Goethe, aki stílusának tisztaságát, szabatosságát a rajztudásért való küzdésnek köszönte, rajzolói-írói módszeréről önéletírásában részletesen beszámolt: ,,Ha megláttam egy-egy érdekes motívumot, néhány odavetett vonallal felvázoltam a papirosra, s a részleteket, amelyeket rajzzal nem tudtam megragadni és megvalósítani, szavakkal jegyeztem föl melléje: ilyen módon annyira a magamévá tettem e látképeket, hogy ha később versben, elbeszélésben szükségem volt a helyszínre, azonnal fölidézhettem, rendelkezésemre állt." (J. W. Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Bp. 1965. 689—690.) Goethéhez hasonlóan Victor Hugo is a vizuális memória nevelőjének tartotta az utazásai során papírra rögzített jeleneteket. Goethéhez hasonlóan nyilatkozott V. Hugo, s Jókai Mór is sok esetben a lerajzolt kép által idézte fel írásai színhelyét. Fiatal korában kedvtelésből legszívesebben portrékat rajzolt. A PIM Művészeti Tára több olajfestésű, ill. ceruza- és tollrajzú portrét őriz az írótól. E munkák művészi skálája igen széles a frontális beállítású, kissé kezdetleges ecsetkezelésű alkotásokból a plasztikus, érzelemgazdag művekig terjed. Mint minden művén, ezeken is a kézügyesség, a könnyedség jegyei fedezhetők fel, keveredve az elsősorban iskolázatlanságból fakadó hiányosságokkal. (Mint tudjuk, Jókai az Orbán Gábor-féle Révkomáromi Rajziskolát látogatta rövid időn keresztül.) Szülei, testvérei, rokonai, tanárai, diáktársai, később parlamenti képviselők mellett szívesen rajzolta önmagát. Az önarckép a művész önvallomása, a legszubjektívebb művészi alkotás. Az esetek többségében valósághűségre törekvő kép: ilyennek látja, ill. szeretné látni önmagát az alkotó. Kettős célt szolgál: tanulmány a művész számára, a külvilágnak pedig információt szolgáltat a művész külső és belső énjéről, több önarckép esetén annak változásairól. A reneszánsztól kezdődően a művészi öntudat hordozója: a kortársak s az utókor számára a művész individuális jegyeit örökíti meg. Jókai Mór tizennyolc éves korában festette le először önmagát. Ez az 1843ban készült, 62 x 48 mm nagyságú olajfestmény a PIM Művészeti Tárában található. (Leltári száma: 61.1022.1.) A festményről szabályos, kissé telt arcú, oldalt elválasztott hajú fiatalember, inkább gyermek tekint ránk. A fülközépig érő haj sötétszőke, a szem kék. Jókai tükörből festette meg önmagát, a választék az ellenkező oldalra került. (1. kép) Jókai már túl volt a kezdő művész első kis sikerein. Tóth Ferenc szuperintendensről készített rajzát kőre rajzolták, s árusították, egy-két munkájáért tiszteletdíjat is kapott. „Ez a két minősítés adja meg az adeptusi rangot [...] Amíg az nincs, addig az ember csak dilettáns. — De még hátra van a felkenetés. — Mi kell a felkenetéshez? — »Olaj!«" (Jókai Mór: Volt — van — és lesz, Az Est Hármaskönyve 1925. 110.) Olajfestésre az 1840-es évek elején „egy Komáromban átutazó vándorfestő", Siklósi Vastag Miklós tanította meg. Feltételezésünk szerint ez az önarckép Jókai első olajfestésű portréinak egyike. Tanulmánykép. Erre enged következtetni a festés és
