Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

elfogultsággal figyelte a „színésznőfeleség" lépteit. S míg unokahúgáról azt írta, hogy „valósággal jobb keze lett Laborfalvi Rózának" (Petiné II. 147-a.), addig az unokaöccsének, Jókay Gézának a hitvesét „katolikus némbernek", Jókai fogadott lányát pedig „kakukkfinak" nevezte. (Uo. II. 147-b.) Az „abszolút őszinteséget" ígérő Feszty Árpádné ízlésbeli szertelenségei miatt sem férkőzhetett az író legközelébe. Azért persze nincs okunk elmarasztalni őt, mert feltételezte, hogy Jókai 1860-as évek elején vásárolt kedvenc íróasztala már a nagyapánál, „Jókay Sámuelnél is szolgált". (Az Est hármaskönyve 259.) A magát „félben maradt piktorinának" titulált koronatanú melléfogott, s arra sem gondolt, hogy egy kálvinista közbirtokos vajon mit kezdhetett volna a — Jókai speciális igényeihez méretezett, literátus terjedelmű — bútorral. De tévedésének oka kézenfekvő: Jókai mind az íróasztalát, mind a nagyapai tárgyakat „kiemelt kegyelettel" őrizte. Jókay Jolánt is elfogulttá tette az „emelkedett dac". Pedig férje, Hegedűs Sándor már 1876-ban készült arra, hogy feldolgozza „a nemzet számára" Jókai „magán- és közéletét". December 22-én megkérte Jókai Esztert, hogy diszkréten közölje vele, amit az író „életből vett alakjairól" és „gyermekkori benyomásairól" tud. (OSZK Kézirattár Fol. Hung. 2261.) Majdnem bizonyos, hogy Jókai nővére sok mindent elárult az ambiciózus Hegedűs Sándornak, s ezek a forrás megjelölése nélkül belekerültek Jókay Jolán visszaemlékezéseibe. Ám ezekből az „asszonymemoárokból" az is kiderül, hogy a családi szájhagyományok, Jókai önéletrajzi írásai és az ügyeskedő újságírók szenzációi is befolyásolták krónikásainkat. A tévesen emlékező író hatására viszonylag könynyen ráismerhetünk. Nehezebb tetten érni a magabiztos zsurnalisztákat, akik egy-egy évforduló alkalmával jó szimattal vadásztak kuriózumokra, s mindig leltek intim tollhegyre valót. El is árasztották, meg is fertőzték velük az olvasókat. Mert, ha Jókai relikviáiról írtak, szokatlan hiszékenységet tételeztek fel. Egyébként is, mire tollat fogtak a családi krónikások, az ügy szürke szolgálata „írói szívet" megdobogtató feladattá változott. Szívesen színeztek, el-elkalandoztak, s gyakran hagyatkoztak megérzéseikre vagy a másoktól hallottakra. Még a fényképfelvétel memoárszerű megjelenítésétől sem riadtak vissza. E szeplők ellenére is fő érdemük, hogy kiegészítik azt a Jókait, aki — részben humánus meggondolásból, részben írói tapintatból — fedezte szerettei gyengéit és gyarlóságait. 2. „Mindig csak Komárom volt az otthon" (Peti Józsefné Váli Mari) „Itten szoktunk összejönni az ősi födél alatt, mellynek minden zuga gyermekboldogságunkra emlékeztetett" (Feltámadunk!) Jókai életszemléletének és munkastílusának alapját a komáromi otthon vetette meg. Már-már előírásos pontossággal tisztelték a familiáris hagyományokat, szeretettel gondozták a családi ereklyéket. Jókai Vármegyeház utcai szülőháza — Eszter nővérének szavaival — „sajátos épület volt — városon szokatlan — két utcára szolgáló telekre építve, de azért egyikre sem nézett ablakaival... protestánsok építették ... a vallásüldözések korából." (Az a ház, ahol az én Móric öcsém született, Hazánk s a Külföld 1865. május 28.) A zárva tartott szülői