Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

feltáró programjával kapcsolatosan —, a világirodalom új, kritikusabb, komorabb jelenségei, művei közelében valóban túl egyszerűnek, áttetszőnek, anakronisztikus mesei álmodozásnak és borzongásnak tűnik ez a művészet. Meg kell mondanunk már elöljáróban, hogy felületes, könnyelmű kategorizálásnak, leegyszerűsítő rendezésnek, inkább építőjátéknak, mint történeti építménynek tartjuk ezt a kronológián alapuló sémát. Csak emlékeztetnünk kell az európai romantika kusza mozgalmaira, eszmei ellentmondásosságaira, az esztétikai normákkal szemben tanúsított tiszteletlenségére, fejlődéshitvallására és az állandóan felkomorló sorsvégzet-beteljesüléseire, hogy jobban megértsük a tudomány, esztétika zavarát romantikus alkotók, művek, tendenciák értékelésében. A tudományos iskolák, szokványos, jól bevált mércék itt csődöt mondanak. Sem a világnézeti, sem a műfaji, ábrázolástechnikai, mondjuk művészi szemlélet szerinti ítéletalkotás nem bizonyult eddig megnyugtatónak, nem volt maradéktalanul kielégítő a jelenségek reális, hiteles jellemzésére. Hiszen közismertek azok a kétes és nagyon könnyen felbillenő megállapítások a romantika és realizmus korszakhatárairól, nagy alkotóiról és művészeteik meghatározásáról, amelyek jobb híján, az irodalomtudomány közmegegyezéseként szakkörökben és az olvasóknál egyaránt elterjedtek. Vajon problémátlannak nevezhetjük-e ma is még a felvilágosodás és romantika, vagy a racionalizmus és szentimentalizmus kapcsolódását? Nincs-e átitatva a felvilágosodott értelem érzelmes és romantikus elemekkel, moralitással? Az elfogulatlan és objektív olvasók, az úgynevezett irodalmi iskolák görcsössé vált történelemszemléletétől, a merész és műveken-alkotókon felülemelkedő, helymeghatározásoktól függetlenedni tudó emberek számára az ilyen összeolvadások nem maradnak rejtve. Vagy: valóban olyan éles határt jelent-e az európai romantika életében — szándékosan kerülöm a „fejlődés" szót — az 1830-as évek fordulója? Még a francia irodalomban is a folytonosság, a régi folytatása a lényeges, ha a szubjektív programjaikban tisztultabb folytatást, az új — vagyis romantikus — irodalom kezdeteinek eredeti újjáteremtését, romantikus reneszánszt követelnek. Az új nemzedék vállalkozik, munkára jelentkezik, nem a tagadásban tűnik fel, hanem versenybe áll az előző évtizedekkel. A tempóval és az eredményekkel elégedetlen, de nem a céllal. A könnyebben érthetőség kedvéért hadd mondjak néhány konkrétumot. A kezdetet az elvágyódás, sőt elfordulás programjával szokták jellemezni, a Természettel és a Morállal, a neveléssel és az egyéni kalanddal, utazással. Rousseau és Chateaubriand, Byron és Shelley, Goethe és Schiller felelnék és rímelnek itt egymásra, szellemi kötelékek kapcsolják össze a kor világirodalmát érzékelhető szálakkal és sejtelmes áramlatokkal. Mért is változna meg gyökeresen a 30-as években feltűnő új nemzedékkel ez a nagyszerű új, egyetemes egység? A társadalmi vagy inkább társasági élet eseményei közvetlenül befolyásolják ugyan az irodalmat, de irányát aligha tudják elterelni, lényegén aligha változtathatnak valamit. És nemcsak azért látszik így, mert mindez többnyire százados távolságból tűnhet fel csupán, hanem sokkal inkább azért, mert a polgári történelemszemlélet már konzerváló és rendszerező, arra törekszik, hogy „belevigye" a valóságba az ideológiát, hogy életté váltsa át az eszméket. Az egymást követő államformák, parlamenti és utcai „viták", egyéni és tömegakaratok, a jakobinus diktatúrától a császárságon keresztül a harmadik köztársaságig ennek a makacs, verejtékes polgári történelemformálásnak változatai és árnyalatai. Amikor a Jókai-művet megelőző vagy környező világirodalmat képzeljük el vagy idézzük fel mércének, arra kell gondolnunk, hogy ez a világirodalom is egy Sziszüphosz mítoszához illő eseménytörténet kísérője, illetve kommentátora.