Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

KORTÁRSAK ÉS SZELLEMI ÖRÖKÖSÖK - Nagy Miklós: Jókai hatása a kortársi regényírásra

tortalan fantáziájú Vas Gereben sohasem merészkedik idáig, sőt Széchenyijét, Kisfaludyját inkább krónikásként, mint művészként kezeli: nem világít a lelkükbe, nem lépteti le őket a közélet színpadáról. így aztán munkái se korrajzi regények, hanem a fikció mazsolaszemeivel meghintett krónikák, egy-egy modern „Gesta Hungarorum". Többnyire a prózánkban hagyományos örökösödési per adja Vas Gereben műveinek gerincét, ritkaság, ha lemond róla (pl. A régi jó időkben meg az Egy alispánban), holott a franciásabb elbeszélők vagy Jókai könnyen megteszik ezt. Éppoly kevéssé vonzza a krimi, mint akár a szerelmi bonyodalom, akár az önéletrajziság, s ebben szintén megnyilvánul a különbség közte s az igazi Jókaikövetők közt. A reformkor iránti közös rajongásuk is elütő színezetű. Az erősen konzervatív író elmossa a határvonalat a rendi nacionalizmus és Széchenyi kora mesgyéjén, szemében Felsőbüki Nagy Pált, Festetics Györgyöt, Kisfaludy Sándort ugyanazok az eszmék fűtik, mint a „legnagyobb magyar"-t. Hódol az 1809-i utolsó nemesi fölkelés emlékének (Nagy idők, nagy emberek), ami e korban nem szokásos, Jókainál pedig csak a liberalizmus általános felhígulásakor, a Névtelen várban (1877) kerül rá sor. A félmúlthoz való vonzódásából következik, hogy akkor érzi elemében magát, amikor megörökítheti a maradiság tiszteletreméltó példányait, a nyakas táblabírákat, fölfelé és lefelé egyaránt hajthatatlan vicispánokat. Ezek az ,,inkarnátus szittyák" első pillantásra hajszálra megegyeznek Kárpáthy Jánossal, Tarnaváry septemvirrel, az eltérés csak gondosabb vizsgálódás után ötlik fel. Vas Gereben Tapadója, Baltayja, mihaszna korhely Józsa Gyurija, sőt elfranciásodott Festetics hercege is valószínűtlen következetességgel halad végig a javulás — írói kéztől simára döngölt — útján. Jókai derűlátása nem ennyire korlátlan. Nincs bocsánat Abellinó számára, öreg Kárpáthyja megszabadul botrányos hibáitól, ámde a reformeszmékből keveset sajátít el. Egykori ivócimborái pedig egyáltalán nem akarnak észretérni, a szerző kommentárja szerint: „Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok." Ellenben az Egy alispán (1858) vége felé ilyen lelkendezést olvashatunk ugyané díszes társaságról: „A korhelykompánia tagjai éltek még, az ébredő nemzet szorgalmában oszlanak föl, a sor előtt [!], vagy az első sorban, vagy a tömeg között kellene őket keresnünk." (a Tövises pálya c. fejezetben). Egyébként ez a történet a legendás különcről sok egyebet is elbeszél, mint aminek az Egy magyar nábob során lehetünk tanúi. Csak az alapötletet kapta Vas Gereben Jókaitól, a részletekhez éppoly kevéssé ragaszkodott, mint kollégája mértéktartásához. Mindketten végiggondolták a közelmúlt históriáját, íróilag értékesíthető mozzanatokat keresve, ezért nehéz eldönteni, egymástól függetlenül bukkantak-e rá — ugyanarra. Itt van például Földváry Gábor, Pest megyei alispán emlékezetes folyamszabályozási akciója Paksnál, amellyel a közjót szolgálta, de a földesurakat vérig sértette. Jókai röviden ismerteti „a vasszívű vicispán" esetét A régi jó táblabírák „A boldog labirintok" kapitulumában (1856). Két évvel utóbb Földváry előlép, főalakként találkozunk vele az Egy alispán lapjain, s árvédelmi intézkedéseinek előadása is egész fejezetté duzzad (Az imsói átvágás). * * * Mindezideig olyan írókról volt szó, akik a nemzeti lét fenyegetettsége idején orvosságnak, kívánatos lelki erőforrásnak látták Jókai nemzeti romantikáját. Nemcsak eszmeisége nyilvánvaló hordozóit kölcsönözték — a jellegzetes tárgyválasztást, az irányregény műfaját, a hiperbolikus jellemeket (Degré), a nép-