Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Sőtér István: Ideák és nosztalgiák költője: Jókai

is végső kimenetelként a jó és az igaz érvényesül. Jókai nemzeti érzése mentes a fanatizmustól, a türelmetlenségtől, más népek gyűlöletétől. Különösen élete utolsó szakaszában fordult szembe az imperialista háborúk mindinkább jelentkező veszélyével, s olyan világbékében reménykedett, melyet erkölcsileg tökéletesült nemzetek, erkölcsi próbákat diadalmasan kiálló hősök valósítanák meg. Jókai mégsem tartozik a XIX. század profetikus írói közé. Valójában a bensőség költője, és legszebb lapjain mindig el is fordul a romantika operai látványosságától, hogy valamely rejtett, sejtető költőiséget szólaltasson meg. Némelyik regényében a románc lágyságával, dallamosságával hangzik föl ez a költőiség. Például az Egy magyar nábob Fannyjának és Szentirmayjának szerelmében, vagy Az új földesúrnak — Jókai leginkább kerekded, hatásaiban leginkább kiegyensúlyozott regényének — szerelmi történetében, mely ugyancsak románcra emlékeztető leleménnyel, természeti erőket híva segítségül, a tiszai árvíz boldog kényszerével egyesíti a szerelmeseket. Jókai ilyen romances, meghitt költőisége egyetlen előzményre hivatkozik a magyar irodalomban: Vörösmartyra, akinek Szép Ilonkáját az intim és elégikus romantika teljességében csak Jókai legjobb lapjai közelítik meg. Ha a Jókai-regényék összhatását keressük, végső benyomásukként nem a cselekmény, nem is elsősorban az eszmeiség vagy a humor marad meg bennünk belőlük, hanem az atmoszféra, a belső éghajlat erőteljes sugallata. Jókai legjobb alkotásai hangulatot felidéző, az egész műre egységesen jellemző összbenyomásként, hangulati képletként maradnak vissza bennünk. Mindebben Jókai már a XX. század néhány írói útját készíti élő, elsősorban Krúdyét, tehát azokét az írókét, akiknél nem a történés, hanem a történés hiánya az elbűvölő. A romantika végszavaként hangzik el az európai irodalomban Jókai életműve. Ez a végszó éppen nem felesleges, hisz virágkorában a romantika még nem tudta elmondani mindazt, amire eleve vállalkozott, és Dickens Szép reményekje vagy Victor Hugo Nyomorultakba ugyan összesűrítik a romantika nagy újításait, de távolról sem merítik lei ennék az irányzatnak minden lehetőségét. Jókai a magyar epikai művészet sajátos útját teremtette meg, olyan utat, mely különbözik az európai regény fejlődésétől. Kétségtelen, hogy erről az útról szükségszerűen tért le a Nyugat korszakának epikája, és Móricz vagy Kosztolányi nem ok nélkül szakított Jókai hagyományaival. Ebben a szakításban azonban sok volt a megőrzés is, hisz Jókaiból nemcsak a Nyugat előtti Mikszáth őrzött meg sokat, hanem Krúdy is. Nem lepődhetünk meg azon a tiszteleten, sőt rajongáson, mellyel Ady adózott Jókainak, de még azon sem lehet csodálkoznunk, hogy az írói pontosság oly szigorú művésze, mint Nagy Lajos, Jókaiban éppen a valódiságát, a hitelességét s a felüdítő báját csodálta mindig. Különösen Ady volt az, aki Jókai sorsában olyan intést fedezett fel, melyről a mi korunk néha megfeledkezik. A századforduló ünnepelt írófejedelme: áldozat is volt, s az ellene folytatott hajszának csak ürügyéül szolgáltak családi és magánéletének tulajdonképpen nagyon is esetleges körülményei. Az agg író elleni közhangulatot olyan indulatok és erők szították, melyek számára Jókainak eszméi voltak a gyűlöletesek. Jókai még 1848 márciusában sem volt valódi forradalmár, nemhogy évekkel korábban, Petőfivel kezdődő barátsága idején az lett volna. Az annyira válogatós, oly nehezen barátkozó Petőfi mégis két költeményben vállalta Jókaival a barátságot. Ady pedig, aki már mindent tudhatott a politikában gyermekdedül gyanútlan Jókairól, mégis azonosulni tudott vele. Épp a legnagyobbak fedezték fel azt, ami Jókai lényében mindvégig tiszta és érintetlen maradt, azt ami őt