Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

kell megküzdeniük, akiknek csak sorsuk van. Azokkal, akikkel csak „sorsuk van" a Jókai-irodalom keveset foglalkozott, holott ezek a regényhősök sokkal több tanulsággal szolgálnak, mint a kiválasztott héroszok, különösképpen, ha összefüggésben látjuk őket az idegen tőke Magyarországra áramlásának a problémájával, a magyarországi kapitalizmus eltorzult formáival, amelyek között a feudális vonások is adva vannak. A legegyszerűbbnek látszik a kalandorelv képviselőiként szemlélni őket, de jellemnélküliségük is elég fogódzót kínál a vizsgálódáshoz, ök azok, akik ki vannak szolgáltatva a sors (esetünkben a magyar kapitalizmus) kényének-kedvének: felemeli őket a siker látszatmennyországába, hogy ezután elejtse s megbuktassa szinte valamennyit. Jókai regényvilágában azoknak, akik az idegen tőkével szövetkeznek, meg kell bukniuk, el kell pusztulniuk, mint ahogy azok is elvesznek, akiket ennek a világnak csak a szele is érintett. Amikor e bűvös körbe lépnek, elveszítik önmagukat, jellemüket és jövőjüket egyaránt, csak „sorsuk" marad, hogy példázza, mivé lesznek, akik életüket tették fel a szeszélyes életjátszmában. Valóban nekik van „történetük" ezekben a regényekben, s az ő sorsukban mutatja a távolság is magát látszat és valóság között: életük csak látszatlétezés, motorja pedig a csalásmotívum, a kalandorelv, melynek csillagát követték minden lépésünkkel. Nem a Berend Ivánokról, hanem a Kaulman Félixekről van szó, akik a legkülönbözőbb jelmezekben lépnek elénk: egyszer Lebée Lászlóként (Minden poklokon keresztül) találkozunk velük, másszor Ocskay Lászlóként látjuk viszont vagy Aldorfai Inceként (Enyim, tied, övé), Meritorisz Zénóként (Tégy jót) és Lippay Tihamérként (A mi lengyelünk), hogy jelezzük is egyúttal e típus lehetséges változatait, anélkül természetesen, hogy minden változatot felsorakoztatnánk. Árnyalni azonban szükségesnek látszik, hiszen lényeges különbség van pl. Kaulman Félix (Fekete gyémántok) és Äldorfai Ince, Meritorisz Zeno és Angyaldy Tihamér (Emil) (Szerelem bolondjai), a „Szép Diegó" (Gazdag szegények) és Lippay Tihamér között. Szempontunkból azonban nem a nyilvánvaló különbségek a jelentősek csupán, hanem a társadalmi hovatartozásuktól és életútjuktól is független azonosságuk, rokon voltuk. Valamennyien a kalandorelvet testesítik meg, ám általában nem jellemük determinálta őket erre a sorsra. Jókai a körülményekben keresi viselkedésük magyarázatát, különösen elbukásuk okát. A körülmények pedig a XIX. század utolsó negyedének konkrét magyar társadalmi-gazdasági viszonyai, amelyek szinte termelik a kalandort. A „falsificálás" aláírással, érzelmek mutatásával, a társadalmi létezés legkülönbözőbb síkján lejátszódó, hamisítástörténetek a kor kóros, ám legjellemzőbb, legbeszédesebb, „legemberibb" megnyilatkozásai. Általános érvényű tehát, amit Az arany emberben olvashatunk Timár Mihállyal kapcsolatban: „Ravasz lett, amióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar. Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sőt újakat is tud kitalálni." (JKK R 24:158—159.) De Az arany ember a „tolvaj vagy úr" dilemmáját csak felvetette, mintegy jelezve, hogy új társadalmi viszonyok vannak kialakulóban. A lélekidomárban azonban már egyértelműen fogalmazhat Jókai, mondván, hogy a kalandor is változik, előbb betyár volt, majd úr lett. Az Egy játékos, aki nyerben pedig már ilyen párbeszédet rögzíthet: „— Mi akarsz lenni? prókátor? doktor? kalmár? — Ür! — Mi hozzávalód van?