Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

Jókai, az eddig elmondottakból is kitetszik, kora erkölcsi világképének ábrázolója és ösztönszerűen kifejezője is volt, a legszorosabban kapcsolódva társadalomfelfogásához, azokból az ellentmondásokból táplálkozva, amelyek a XIX. század második felének magyar társadalmi-történelmi alakulását jellemezték, az európai ízléstörténet adott szakaszának kontextusában. II. 1. Jókai kapitalizmusképe és élménye sajátos kétarcúságot mutat. Bizonyos vonásai egészen futurisztikusak, mások az előző évszázadokig mennek vissza, természetesen nem függetlenül az 1880-as évekkel kezdődő magyarországi ipari forradalomtól, amelynek reflexei ott vannak műveiben. A nagy, természetátalakító és természeti kincseket felhasználó emberi vállalkozások és tevékenységek (Jókai műveinek gyakori velejárói) alapvető jellegükben XVIII. századinak minősülnek, vagy az azt megelőző évszázadokban voltak jellemzőek. A technikatörténészek szerint ugyanis a csatornaépítés, a fémkohászat, a bányászat vagy a ballisztika olyan jellegű időszerűsége, melyet Jókai hirdet, nem a „modern" kapitalizmus jellemzője, hanem a természettudományos hőskoré, amelyben a hagyományosnak nevezhető mesterségek először szövetkeznek a tudomány eredményeivel. A „kézművesek és mérnökök" újkori együttműködéséről van tehát szó, amelyet a XIX. századi kapitalizmus kényszerít metamorfózisra, végletesen differenciálva és elválasztva a munkásosztályt és a technikai értelmiséget, valamint a kapitalista vállalkozót. Ennek a több évszázados folyamatnak mintegy összefoglaló képét találjuk Jókai műveiben, az alakulástörténetnek sajátos változataként is. A „kőszén contra opál" viadalának epizódjaiban Jókai ugyanis nemcsak kora „hősét" látta meg és. ábrázolja, hanem a maga embereszményét is, tulajdonképpen a társadalmi viszonyok ellenében, minthogy a magyar társadalom szerkezete és az uralkodó viselkedésformák egyaránt még mindig a technikai haladást gátló tényezők voltak. A természettudóst és a mérnököt az író nagyobb megbecsülésben részesítette, mint a társadalom. Nem véletlen, hogy Jókai Amerika-képén például a „tevékenységek paradicsoma" motívum válik uralkodóvá. A kiskirályokban Tanussy Manó a szabadságharc bukása után kivándorol Amerikába, ahol „az órási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a Pacific-vasút, majd a Panama-szoros csatornája őt is mestereik közé számítják" (JKK R 49:285.), s természetesen „szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának". De már az 1869-es Szerelem bolondjaiban Elemér Amerikában azt tanulta meg, hogy „aki dolgozni akar, az megél", cséplő- és aratógépek importjával pedig a mezőgazdaság kapitalista jellegű átszervezésének siet elébe. Jókai kapitalizmuseszményére azonban nem Amerika-képe és a munka társadalmáról vallott felfogása a jellemző elsősorban (egyiket sem lehet azonban figyelmen kívül hagynunk vizsgálódás közben!), hanem a Berend Iván alakjában megmutatott emberideál. írónk ugyanis a polgári hőskor kézművesét és mérnökét egyesítette a kapitalista vállalkozó alakjában. Berend Iván kézműves is, mérnök is, vállalkozó is egyszerre, „ö maga a felügyelő, az igazgató, a bányászmérnök és számtartó egy személyben" — írta róla a regény Egy fekete táj című fejezetében. (JKK R 20:37.) Egyszerre idézi tehát ezt a polgári hőskort és a Jókai elképzelte kapitalista „jövőt", amelyben a vállalkozó és a munkások