Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

csolatát is megszövegezteti hőseivel. Ebben a természeti-paradicsomi környezetben a nászt természeti vallás szerint ülik meg, ahogy Timár Mihály és Tanussy Manó is. Boldogságukhoz nem kellenek a társadalmi konvenciók, szerelmük köti csak össze őket. Jókai idill utáni vágyában, a természetes és természeti élet képeiben tehát jellegzetesen múlt század végi indulatok és eszmék adnak jelt magukról. A „lehozni a paradicsomot az égből" elv révén ugyanis helyre véli állítani a megbomlott emberi teljességet, újrateremteni az ember és természet egységét, az emberi viszonyok egységével, s az emberi egyéniség identitásának a bizonyságával egyetemben, megszüntetni azt a megosztottságot, amelyet a társadalmi életben és az emberben felfedezett. S mert ez a megosztottság a társadalmi életben játszódott le, kézenfekvő volt számára, hogy ha a „homo socialis" helyett a „homo naturalis" veszi át megint az uralmat, képes lesz a megosztottságot felszámolni, s a boldogtalan emberiségből boldog emberiség válik. Valójában azonban kiválasztott hőseinek a szerelmi mámort adhatja csupán, úgy, ahogy Az arany emberben megrajzolta: „Körös-körül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó föld, szelíd állatok, körülzárva hullámkerítéssel és abban — Adám és Éva." (JKK R 25:34.) S konvenciók nélkül szeret, kendőzetlenül adja át magát ösztönei sugallatának. A nő csak ekkor feleség és szerető is egyszerre Jókai szerelemfelfogása kritériumai szerint. „Szigetszituációja" azonban hordozza egész világképének a fő jellemzőit is. Szemléletének egyik kulcsát ebben kell keresnünk: polgári eszmélete mutatja magát benne. Eszményi „tőkései" is szigetéletet élnek, a Jókairegények logikája szellemében. 6. A Jókai-regények szerelemképe mind a hősnők természete, mind pedig sorsuk alapján ítélve már kuszált vonásokat mutat, miként megzavarodott az emberek egymás közötti viszonya is. A nemesen szeretni akaró férfiak, akik azonban ritkán találkoznak a jellemükhöz méltó partnernővel; méltatlan férfiakhoz kötött asszonylelkek, „eladott" lányok, csak a nászszoba küszöbéig jutott menyasszonyok, a „mást szeretés" fájdalmát kesergő férfiak és nők — ezek alkotják tulajdonképpen Jókai regény világának embertenyészetét. Akik „igazán szeretnek", azok Jókai szerint kivonultak a világból a maguk Robinson-szigetére, illetve majd Delejország imaginárius világában jelennek meg („És végre az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál ; s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szíve emlékében s a föld delej sugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éj sarki emberek szerelme. Nincs ott hűtlenség s a hűtlenség konstitúciója : nincsen »divat«. Senki sem kíván másnak szép lenni, mint annak akit szeret." — JKK R 20:220— 22. — Kiemelés az eredetiben.) Központi kategóriája az „igazán szeretés" tehát Jókai eszmerendszerének, ez adja ellenpontját mindannak, amit a regények életszövete negatívumként, ennek tagadásaként és hiányaként felmutat. Mert a szerelemről általában nem a hétköznapok világa tud, hanem Jókai kivételes egyéniségei — a „lélekidomárok". Ök tudják megoldani azt a talányt, amely az író szerint „minden ember szívében ... férfiéban, nőében egyaránt" ott van. De „száz közül egy" az olyan, aki „a megoldott talányban a saját titkára talál rá", következésképpen csak ezek az emberek azok, „akiknek a nap feljöttétől