Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
novellában (?) úgyszólván a szemünk láttára esik szét alkotóelemeire. Ebben a rövidke Szindbád-történetben, Krúdynak utolsó még életében napvilágot látott írásában (Színházi Élet, 1933. április 23.) az oly sokszor megcsodált stílus valósággal romokban hever. Figyeljük csak, milyen dadogásba fullad ez a gyönyörű zene: „Ámde, ha pici, piros, az életörömtől dagadozó életörömök vidám, kistermetű emberek életkedvéhez hasonlatos boldogságával fogyasztjuk a tavasz első hónapjaiban szokásos piros retket (...) akkor észrevehetjük, hogy életkedvünk éppen úgy beköszöntött, mint a megnevezhetetlen, gyönyörű tavasz. (...) (...) annak a gömbölyded, hosszúbajuszú, különös ízű jövevénynek, amilyen a 'hónapos-retek' (amely egyesíti magában az élet minden ropogós, piros színnel, frissen, gyönyörűen ígérkező élvezetét beköszöntő tavaszkor, amikor a fekete föld alól oly tündökölve jön elő, mint az új élet), annak a meglepő jövevénynek — a 'hónaposreteknek' más célja is van a feltűnésen kívül." (kiemelések tőlem — K. G.) Mily kirívó az ellentmondás a téma üdesége, vidámsága és a hang meg-megbicsakló bizonytalansága, görcsös erőlködése, helyenként teljes értelmetlenségbe vesző zavarossága között! Gyanakodhatnánk szövegromlásra is, de nem hinném, hogy erről volna szó. Hiszen ha igaz az, hogy a stílus — maga az ember, a stílus halála az ember halálát jelenti. Ha meghal a stílus, az embernek is meg kell halnia. S valóban : Krúdy alig három héttel élte túl a stílusát. * * * (Legnagyobb alkotása: a stílusa?) Perkátai László Krúdy-monográfiájában ez a most alcímül írt mondat nem kérdésként, hanem állításként fogalmazódik meg. 16 Pedig igencsak odakívánkozna a végére egy óvatos kérdőjel. Hogy miért: erről próbálom meggyőzni az olvasót ebben a fejezetben. Azt természetesen badarság lenne kétségbe vonni, hogy a stílusnak kitüntetett fontossága van Krúdy életművében. Már Schöpflin Aladár megírta arról a bizonyos „gordonkahang"-ról, hogy „Ez a hang írásainak legfőbb szépsége". 17 Sőt ennyivel nem is éri be, hanem így folytatja: „Maga az írásának szépsége." Jó példája ez annak, miként torzul el, sőt válik hamissá egy alapjában véve helyes gondolat pusztán azáltal, hogy abszolutizálják. A stílus szerepének ez a többi struktúratényező rovására való mértéktelen túlbecsülése a későbbiekben is jellemzi az esszéisztikus Krúdy-irodalmat, amely mindig is szívesen elevenítette fel a „genialis cigányprímás" képzetét (először ez is Schöpflinnél: i. h.), s ennek jegyében az ösztönös stílusművészt ünnepelte Krúdyban. Hevesi András szerint Krúdynál a „mellékesbe", mindenekelőtt a képanyagba vonul vissza a lényeg, 18 Perkátai pedig — mint láttuk — a stílust tartja a legnagyobb Krúdyalkotásnak. így alakul ki az impresszionista kritikában egy „képekbe menekülő élet" mítosza, amely mindmáig kísért a Krúdy-értékelésekben. Ezeknek a túlzó megállapításoknak magától értetődően megvan a „racionális magvuk", az tudniillik, hogy Krúdy alkotómódszerében a szokásosnál nagyobb szerep jut egyfajta stilizálásnak. Néhány évvel ezelőtt, a szegedi nyelvészkongresszuson Kanyó Zoltán tett említést azokról a retorikai transzformaié Perkátai László : Krúdy Gyula. Szeged, 1938. 2. kiad. 87—88. 1. 17 Schöpflin Aladár: i. m. 630. 1. 18 Hevesi András : Krúdy Gyula. Apolló, 1936. 5. sz. 272. 1.
