Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez
nak az íróban mozduló igényét: ezeknek a novelláknak egy része már „feljegyzés", vizsgáljuk csak például meg műfaji szempontból az 1925-ben keletkezett Alomképek darabjait, amelyekben az írói felfogás változásai csíráztak ki. Nemcsak szabálytalanoknak, befejezetleneknek látszanak a tízes évek Szindbád-novelláiban kialakult szabályosságok tükrében, hanem a „szabályosságnak" egy új rendszerét is felderengtetik, amelynek önelvűségét nyilván a Krúdy-kutatásnak a jövőben kell még felfedeznie és leírnia, a Krúdy utáni korszak művészi tapasztalatainak a birtokában. Ezeket a novellafeljegyzéseket például nem is egy szempontból Déry Tibornak és Mészöly Miklósnak írásai hitelesítik. A Purgatórium ilyen szempontból jelentés-regénynek minősül, bár a regénnyel foglalkozó szakmunkákban nyilván hiába keressük ezt a kifejezést. Típusát nem a romantikus fogantatású énregények körében leljük meg tehát, hanem a tudatregényeknek abban a csoportjában, amelyben az író mintegy áttételek nélkül tárja fel a személyiség gondolkodásrendszerének „logikáját" — esetünkben megzavarodott voltát. Látszólag a regényíró és a regényhős közötti távolság felszámolása játszódik le a Purpatóriumban, az író itt válik eggyé hősével, Szindbáddal, mintha a Szindbád-szerep most fagyna rá az író arcvonásaira, ám hogy a hosszabb-rövidebb monológokból felépített regényben az epikus hős énje ilyen csalóka közvetlenséggel nyilatkozhasson meg, abban a legnagyobb szerepet az írói felfogásnak tárgyias, mindinkább objektívvá váló jellege játszotta. Nagyon messzire kellett kerülnie az írónak hőse személyiségétől, hogy a Purgatórium lapjain látható azonosulása megvalósulhasson, azaz, hogy az író maradéktalanul birtokba vehesse hőse tudatvilágát és arról művészi szerepjátszó módszerrel első személyben valljon, Szindbádot mintegy önmagával azonosítsa. Mert nem a Szindbád-írásokból és általában a Krúdy-művekből ismert életterületekre ragadja most az olvasót Krúdy. Szindbád a puszta lét tengődő hőse, aki az őrültek házának purgatóriumában küzd elméje épségének visszaszerzéséért, illogikus útvesztők, gondolkodásbeli vargabetűk nyomvonalát követve — közelebb a halálhoz, mint az élethez, félszemmel már abba a „másik" világba lesve, „ahová csak tátott szájjal nézhetnek az orvosok, ápolók, injekciós tűk, csonttá fogyott testrészek, kimenőt élvező gyomrok és belek, rendetlenkedő szívek, megkergült agyvelők és az élettől megiszonyodott érzések". Krúdy valójában a „semmi ágán" láttatja hősét, és ha ennek az állapotnak első állomását a Jockey Club első lapjain rögzítette Rudolf királyfi eszeveszett dobolását ábrázolva, a második stációt a Mohács utolsó lapjain örökítette meg, hiszen ilyen érzésekkel indult Lajos Mohács alá, az utolsó állomás Szindbádnak a belső monológot ostromló magánbeszéde a Purgatórium oldalain, „bolondos víziók" sorozataként. Krúdy Szindbádja még nem lépett a „szabad ötletek" területére, mint lépett pár esztendő múltán József Attila, nem is párosult pszichoanalízis és szürrealizmus regényfelfogásában, mint a drámai erejű József Attila-szövegben, a lélekelemzés tanításait azonban maradéktalanul felhasználta, és magas művészi szinten alkalmazva epikává változtatta — formateremtő készségének újabb példájaként. Nincs is maga elé tűzött feladat ezekben az esztendőkben, amelyeket Krúdy ne sikeresen, a nagy író szuverenitásával oldott volna meg, ám ezek között is a Purgatórium című regényét az első helyek egyike illeti meg. Krúdy Gyula művészete harmadik korszakának törvényszerűségeit tehát nem érthetjük meg az író művei hozta regényelméleti, „formai" kérdések vizsgálata nélkül. S Krúdy-képünk is csonka marad az író formakultúrájának e pályaszakaszban oly feltűnő módon magáról jelt adó voltának leírása hiányában.
