Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez

is rögzíthetjük, hogy Krúdy már nem a regény-hősökön kívüli világ züllöttségére figyel, annál inkább sem, mert egy sörházi „varázshegyről" van szó, hanem a hőseiben üzenő devalvációra, és teszi ezt életkritikájuk értékének a leszállításával. Elég Falstaff Pista úr két mondata, hogy ez kitűnjék. A sörház Öregpincérét leckéztető tirádájában mondja többek között: „Ferenc József idejében ez így volt, azóta felborult minden rend a világon. Hozzon nekem egy pájslit..." Sa többiek is: „Nincs már igazi sercli a világon . ..", vagy „Hol van az a világ, amikor Ferenc Józsefnek külön dagasztottak .. ." Egy eszmék nélküli világról beszél tehát, a koreszmék ismeretének a hiányát töltik be hősei agyában a gasztronómiai élvezetek — az író megsemmisítő kritikájának tükreként. Krúdy regényesnek nevezi művét, mert „csupán olyan dologról van szó benne, amely dolgok a lehetetlenség világába tartoznak napjainkban". Ha a regényben megjelenő kivételes Dorottya-nap képzetkörére gondolunk, hiszen ez „farsang végi, böjt eleji nap", az álarcosbálok végét jelenti, amikor a maszk mögött már látni viselőjének igazi arcát is, és ha nem feledjük, hogy az író ugyanakkor a „meglepetések, az ördöngösségek" napjának is nevezi, akkor a regényességet sem a lehetetlenséggel hozzuk kapcsolatba, hanem a „varázshegy" szituációval. Mondja is, hogy „egy elvarázsolt állapotba jutott fogadó" a cselekmény nagyobbik felének a színtere, és ilyen szerepet kap a margitszigeti szálló ebédlője is — illúzióik nem valóságos voltának egyúttal kétségtelen bizonyságaként. Nem hőse-e Podolini Lajos podolini szolgabíró, aki a Monarchia összeomlása után az új csehszlovák hatalom elől menekülve húzta meg magát Budapesten, és nem tudja elhinni, hogy nincs tovább hivatala („Én azt gondolom, hogy most szabadságon vagyok, csak éppen tovább tart a szabadság, mint ahogy szokott. Egyszer csak levelet találok a portásnál reggel, amelyben viszszahívnak Podolinba, mert az én íróasztalomban úgysem igazodik el senki."), hogy létezése irreális? Krúdy hősei úgy akarnak élni ezeken a kisebb-nagyobb „varázshegyeken", mintha nem történt volna semmi az elmúlt évtizedben. Az író azonban tudja, hogy ez lehetetlen. Ezért is ragadja őket egyfajta „időtlenségbe", amelynek művészi „titkát" a regény keletkezése előtt pár esztendővel Thomas Mann fejtette meg, s Krúdy mintha az időélmény aktivizálásával vele kelt volna versenyre a Boldogult úrfikoromban sorait vetve papírra. Ennek a regénynek ezek a művészi és gondolati újdonságok szabják meg helyét mind a magyar regény történetében, mind pedig Krúdy Gyula opusában — a magyar próza általa talált érintkezési pontokat a modern regény egy, a Thomas Mann neve fémjelezte vonulatával, de a tárgyias prózaírói törekvésekkel is, amelyek ugyancsak jelen voltak a kor akkor modern áramlataiban. 1924-ben, amikor a Nemzeti Múzeum könyvtárában felbontották Podmaniczky Frigyes iratainak zárt csomagját, mert az író meghagyása szerint születése centenáriumára kellett várni, hogy idegen szem beléjük pillantson, alighanem Krúdy Gyula volt a „Frici báró", a „kockás báró", az „ország dendije", „Budapest vőlegénye" emlékiratainak első olvasója. Nem szabad pusztán felszínes érdeklődést látnunk az emlékiratok felé forduló Krúdy gesztusában, és nem csupán a megszorult, a témát kereső írót kell látnunk, aki emlékei között kutatva felidézte a Pannónia fogadó vendéglőjének sarokasztalát, ahol a báró darvadozni szokott, és most többet akart megtudni régen halott ismerőséről. Arról