Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez
BORI IMRE: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez Krúdy Gyula írói pályájának utolsó tíz esztendeje mind művészete, mind pedig a magyar próza története szempontjából kivételes jelentőséggel bír. Az író megújulásának évtizedéről van szó, éppen ezért új, az előzőtől jelentősebb mértékben különböző, s mi több, attól éles vonallal is elválasztható pályaszakaszáról beszélhetünk. Nem gondolunk természetesen arra, hogy valamelyik alkotói korszaka ellenében ezt a tíz esztendőt értékesebbnek vagy jelentősebbnek tartsuk. Az első, az 1911—1912-ben záruló, amely Turgenyev és Jókai csillagzata alatt formálódott, éppen úgy öntörvényű mind gondolati, mind stílustörekvései szempontjából, mint a második, amely nagyjából az első Szindbádkötettől a Hét Bagoly megírásáig tartott, és szecessziós pályaszakaszának minősíthető. Más törvényeknek engedelmeskedik a harmadik alkotói korszakában keletkezett műveinek legtöbbje, és itt is, akárcsak az előző szakaszokban, az írói utak, törekvések változataival találkozunk. Kézenfekvőnek tetszik tehát, hogy ne annyira a művekben továbbélő jelenségeket figyeljük, mint inkább a keletkezőben, megszületni akaróban igyekezzünk tetten érni Krúdy Gyula művészetének alakulástörténeti szempontból is értékelhető alkotásait. Legegyszerűbb lenne új, egyben utolsó korszakát a szecesszió hiányával jellemezni. A Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban (1921) és a Hét bagoly (1922) ugyanis még teljes pompájában, érettségében mutatta Krúdy Gyula szecessziós művészetének erényeit, bár az öszi versenyek (1922) már a szeceszszióban lappangó szürrealizmusra is figyelmeztet. A következő pár esztendőben azonban az író mintha lelket cserélt volna — a Mohács például nem abban az ihletkörben született, amelyben a pár esztendővel korábbi művek, és a Krúdymondat sem az a „szép" mondat, amilyennek a tízes években megfogalmazottakat megismertük. Nincsenek azonban még fogódzóink, hogy erőteljesebb vonásokkal megrajzolhassuk, mi játszódott le 1922 és 1926 között Krúdy művészetében, mert az a négy esztendő átváltozásának ideje volt. „Szecessziója" fakult ki: mondatai elveszítik díszeiket, a Krúdy-effektusok valóságot hordozó, a mondanivalónak és az írói viszonyulásnak lényegi jellemzőit közlő szerepe háttérbe szorul, majd fokozatosan elhalványul, végül eltűnik, a „költői" pedig, amely a szecessziós próza Krúdy-féle változatának egyik legfőbb ismérve volt, alig ad jelt magáról. S ahogy a szecessziós ösztönzések és megoldások valójában művészetének kéreg-jelenségei közé tartoznak, pályája utolsó tíz esztendejének tárgyiasságra törekvő vonásai is ilyenek. A lélek mélyében lejátszódó tektonikus változások a felszín forma-változásaiban adnak jelt magukról. Mert az írónak a valósághoz, a világhoz, ennek körében pedig a hőseihez való viszonyának a
