Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A valóság vonzásában (Móricz-problémák) - Pomogáts Béla: Riport és novella (Móricz Zsigmond a bódéváros lakói között)
„fotográfiával", emberi sorshelyzeteket ábrázol, a riportázsnak valódi jelentést ad, az egyszeri történetet általánosabb értelemmel ruházza fel. Mindezt a riportanyag megfelelő átszerkesztése idézi elő. A riportnak természetes, mondhatnók elemi „dramaturgiája" van: az események menetét a valóságos folyamat szabja meg. A riportnovella már írói beavatkozást kíván: az elbeszélőnek a maga személyes „dramaturgiáját" kell alkalmaznia. Azt a „dramaturgiát", amely, igaz, novellák szerint változó lehet, mégis az író kialakult munkamódszerét, mondhatnók, az alkotó személyiség mélyebb természetét követi. Az Isten báránykái című riport és a Kiserdei angyalok című elbeszélés nemcsak Móricz Zsigmond szociális érdeklődésének megújulását (és szociális lelkiismeretének állandó éberségét) tanúsítja, hanem a riportnovella, mint műfaj, kialakulására, annak móriczi természetére is rávilágít. Az elkészült elbeszélés igen sok szállal kötődik a korábbi riporthoz, szövegén, akár a valóság hitelesítő vízjele, minduntalan átüt a riport szövege. Valójában ugyanannak az írói élménynek kétféle feldolgozásáról beszélhetünk: a Ferencvárosban található kiserdei szegénytelep lakóinak nyomorúságos sorsát és szelíd emberségét örökítette meg mind a riport, mind a nyomában született elbeszélés. A két szöveg egybevetésének ezért mindenekelőtt irodalomtörténeti tanulsága van. Azt mutatja, hogy miként született meg Móricz Zsigmond írói tollán a riportnovella műfaja. Az a műfaj, amely néhány esztendő múlva a Csibe-elbeszélésekben érte el legjobb eredményeit. A riport: az Isten báránykái újságírói bravúrral megírt beszámoló. Móricz egyáltalában nem kirívó színekkel ábrázolja a nyomort, nem tárja fel a hajléktalan emberek minden sebét. Ellenkezőleg, szelíd humorral, mintegy mesélő kedéllyel mutatja be a kiserdei bódéváros életét. Mintha elgyönyörködne a feltáruló képben, úgy indítja a beszámolót: „Ha az ember a ferencvárosi pályaudvar előtt, éspedig a pályaudvar területét körülvevő három méter magas deszkakerítés város felőli oldala előtt megáll, csodálatos látvány tárul fel előtte, amihez semmit sem lehet hasonlítani. Óriási bódétábor az ezüstfehér ég alatt, a szelíd, őszi napfényben ezernyi bódé, egy-egy falat kerttel. Harminchat katasztrális holdon ma 2260 ember lakik itt." A tudósítás ezt követve is bővelkedik a meseszerű elemekben. Hangulatát mintha a mese szelíd bája szőné át, mintha az egyszerű élet természetes derűjéről adna képet. A bódéváros „történetét" elbeszélve a „családi lapok" hagyományosan idillikus hangját üti meg: „A háború alatt történt, hogy valamelyik ügyosztály vezetőjének humanitásából utcaseprők, tűzoltók, rendőrök s más, legkisebb javadalmazású fővárosi szolgák a nagy Vásártér déli részén levő homokmezőn, amiből a fővárosnak soha semmi haszna nem volt, kertparcellákat kaptak. Felásták a földet, bevetették, akkor azt kérték, hogy hadd legyen nekik szabad egy kis bódét építeni, ahol a kerti szerszámokat hagyhassák, ne kelljen nagy távolságra naponta cipelni azokat. Megengedte valaki, s megépült a bódé. Egyszer csak munka után lefeküdtek benne, aztán kihordták a bútoraikat: tanyatelepülés szabályos módjára szállást vertek maguknak." A szinte idillikus kép lassanként árulja el valódi természetét. Azt, hogy bizony nem a szelíd élet bukolikus örömeitől, hanem az emberi nyomorúságtól kapta igazi színeit. A riport Építkezés címet viselő részlete a bódéváros felépítését vázolja fel: az előadás módja továbbra is kedélyes, maga az előadás annál leleplezőbb. A szegénységbe süppedt élet tárgyi kellékeit veszi sorra, nyomorúságos „építészeti környezetét" mutatja be. „Két nap alatt épültek a házak — olvassuk. — Miből? ... Egy lebontott bódé ott maradt anyagát megvizsgáltam.
