Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A valóság vonzásában (Móricz-problémák) - Nagy Péter: Barbárok
mozzanatokat, amelyekre kénytelenek lennénk kimondani: ez így nem volt, ez így nem lehetett. De a „magas fekete asszony vászonfehérben" nem a realitás Nagyalföldjén és Dunántúlján jár, hanem a költészetében; ez a fáradhatatlanul és megszállottan vándorló nőalak már nem egy anyakönyvileg matrikulált fehércseléd, hanem a nyugodni nem tudó lélek; talán az eposzivá növő asszonyhűség, talán bizony a Bodri juhász halála megbosszulásáig megnyugodni nem tudó, beléje költözött lelke. Mint ahogy célját elérve: férje s gyermeke hulláját fellelve s a pandúrok kezére adva, az asszony eltűnik az elbeszélésből, eloszlik a levegőégben: a háborodott lélek immár megnyugszik, többé nem bodászik sem nappal, sem éjjel a pusztaságban ... S ez a részlet különösen, de az egész elbeszélés egészében sajnálatossá teszi ; hogy tudtommal folklorista még soha nem próbálta ezt a maga nagyító üvege alá helyezni, megkeresve: témában, motívumban, hangban, mi az ebben, ami közvetlenül vagy közvetve a magyar balladában, különösen az alföldi balladákban gyökerezik. Ma még csak a megérzés szintjén mondhatni: bizonnyal sok minden; de ha ez tisztázott és felderített lenne, valamivel többet tudnánk a magyar ballada természetéről is, és jóval többet Móricz alkotói módszeréről, ihletének forrásairól. 2 Mindezzel talán megközelítettünk valamit, vagy legalább érzékeltettünk valamit abból, ami miatt erre az elbeszélésre rámondjuk, hogy „szép". S ezt tán meg is szerezhetnénk, még nem vizsgált motívumokkal: az egyes szereplők leírásának módszerével és részvételével az akcióban, a jelzésszerűen is alig érzékelhető, mégis nyomatékkal jelen levő jellem-képletek körülírásával, kiteregetésével; s akkor még közelebb jutnánk ahhoz, hogy teljesebb igénnyel (bár a teljességet sohasem remélve) mondhassuk ki: „ezért szép". De megállhatunk-e itt? Igaz-e az, hogy egy irodalmi alkotás azáltal válik remekléssé, hogy remekbe formált részeket pontos arányérzékkel illeszt össze az író? Függetlenül attól, e részek, s az egész mit mondanak, mit szuggerálnak (ha közvetlenül nem is mondanak ki) többet és teljesebbet, mint a részletek technikai summázata? Vagy másfelől közelítve: igaza lenne Kosztolányinak végül is, amikor azt állította róla, hogy „Nem ,korfestés' ez és nem is ,erkölcsrajz'. Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne ,eszmei mag', nincs mögötte Jelképes értelem' sem. Csak az, ami és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs, önmaga a célja, öncél." 3 Vagy még másképpen fogalmazva: miért kellett Bodri juhásznak és sutytyó fiának meghalni a csömöri pusztán? Pusztán azért, hogy az író kiélje „az elbeszélés ősi-gyermeteg örömé"-t — vagyis az elbeszélés születése, motívumainak keletkezése az alkotó egyéni lélektanában gyökerezik, csak ott, és sehol másutt? Ezt az állítást, ezeket a megközelítéseket maga a mű cáfolja, s a gyötrelem, amit az olvasó lelkében hagy. Ha öncél lenne, ha — akarva, vagy az író akaratától függetlenül, mindegy — nem mutatna túl önmagán, akkor az olvasás 2 Félreértések elkerülése végett: ezt a vándorló asszony-lélek motívumára értem. Egyébként az elbeszélés irodalmi és folklórforrásaival foglalkozott már Péter László (A folklorizmus kérdéséhez. Ethnográfia, 1968. 163—169. 1.) és Szeli István (A Barbárok egy lehetséges modelljéről. Utak egymás felé. Forum, Újvidék. 1969. 181—191. 1.), a korábbi irodalmat is felsorolva. 3 Kosztolányi D.: i. h.
