Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A valóság vonzásában (Móricz-problémák) - Tóth Dezső: Móricz Zsigmond forradalomszemléletéhez (Báthory és Bethlen alakja Móricz Tündérkertjében)
közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, vadászni, halászni, solymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni." S maga mondja magáról: „Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várban, hogy elindul a kis királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz." Igaz, végül mégsem a győztes, hétfejű sárkányt levágó, boldogságára találó királyfi sorsa az övé — elbukik, de halálában is magáénak vallja őt a nép és Bethlen is: „...voltak, akik beszélték, hogy ebek marcangolták szét, voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak eltűnt s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jóltevője volt." S másutt: „Mondják, teste meg nem rothadott és a ravatalon oly szép volt, mintha az örökkévalóság nászágyán élne." De éppen ez a mesés tündérkirályfisága az, amiből tragikus sorsa is fakad: „Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk : igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók ... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe" — mondja Bethlen, maga is a fejedelmet csodáló nép hangján. Báthory Gábor tragikuma épp abban áll, hogy ez a tündérkirályfi mivolta, éppen ragyogó politikai álmain keresztül, ellentétbe kerül a valósággal, megbukik, éspedig csúfosan, a politikai tények könyörtelen vizsgáján. Báthory nagy álmodó: „a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje felvetett, rendkívüli s nagyarányú volt." De mesékben élt, s politikai álmainak ezt a mesés-népi jellegét érzékelteti Móricz a stíluson keresztül is szinte következetesen: „...fejedelem vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld tengerekig, Dunáig ... Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik." Báthory álmainak, terveinek éppen ebben az elvont, öncélúnak tetsző, a politikai feltételekkel és realitásokkal kihívóan nem számoló mesés jellegében van valami a népi csodavárásból, a mesék délibáb-játékából. De ez a sárkányölő királyfi fényes csapatával együtt elpusztul. Nagy Péterrel ellentétben úgy érzem, éppen bukásában, vergődésében a leghitelesebb, művészileg, hangulatilag a legegységesebb és legmegrázóbb Báthory Gábor rajza. Miért pusztul el? Nemcsak mert önmagát pusztítja. Az már csak következmény. Tragédiája a török is, az irdatlan és rettenetes erő, a mesebeli hétfejű sárkány (Báthory majdnem mindig így nevezi); nem úgy történik, ahogy számítja: „Szamosfalván abrakol s a Mármora tengeren itat rá" — könyörtelenül elsöpri őt a török ereje, útját állja, szárnyát szegi a függés és kiszolgáltatottság. De igazi tragédiáját Bethlen mondja ki: „Nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom is kellene a végrehajtásra", s Bethlen szavai nyomán maga is „kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani". Bethlen mondja: „Nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan, csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye." Ez az, a lassú munka „végigvivő" polgári ereje az, ami önmagában ugyan nem elég, de ami hiányzott Báthoryból, s hiányzott a magyar történelem nemzeti vállalkozásaiból is. Báthory alakjának reális történelmi tartalma, hitelessége, tipikussága éppen az, hogy az őt elbuktató erők a valóságban ténylegesen is, továbbra is könyörtelenül kordában tartották és meghatározták a nemzeti törekvések, vá-