Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)

vülállás, mely fizikailag mindent végigcsinál, együtt él, kompromisszumokat köt, majdnem bele is nyugodva a változhatatlanba. Mintha az inkognito természetrajzát, főképp genezisét rajzolná a regény: aki itt semmiféle megalázásról nem vesz tudomást, aki mások kínzása felett szemet huny — az valaki más, valaki, aki esetleg majd később is kívülállhat önmagán, míg szerepe szerint mindenféle piszkos vagy szörnyű kalandba keveredik. Ám Ottlik csak látszatra teremti meg az inkognito — modern irodalomban divatos — egységét. Valójában ez az inkognito — bár majd mindenkit jellemez — szét is választja az igazakat a pusztulásra ítéltektől. Mert Medve inkognitója alatt az ellenállás izmosodik, a lázadás energiáit teremti elő önmagából, míg a többségben ez az inkognito a „parancsra tettem" személyazonosság nélküli gépszerűségét fogja majd jelenteni. De kezdetben, legalábbis látszat szerint, Medve is ezt az inkognitót akarja komolyan venni, ami csak lelki-magatartásbeli reflexe az atomizálódásnak, a lefelé és felfelé való exkluzivitás illúziójának. „Csak az a lovas! — írja naplójában. — Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj! Ahelyett, hogy még elkeseredettebben tudott volna sírni, egyszerre végképp kijózanodott. . . . Megcsömörlött tőle. Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. Ö azonban valahol egészen másutt van, teljesen szabad és független." Ez a belső függetlenség-érzés egészen más, mint akár Bébé gyáva meglapulása a takaró alatt, mikor barátját verik, és máshová képzeli magát, más, mint a többiek bezárkózó, rang-illúziókban élő inkognitója. Álom és valóság sajátos kettőssége ez a belső monológ is, de Medve életének ez az álom lesz a sorsfordulója. Inkognitóban él, de amint rádöbben erre a tényre, el is veszíti az önsajnálat jogát, sőt, az inkognito védőpáncélját is. Igaz, egy időre kiegyezik ezzel az inkognitóval, a szereppel, de aztán önállósítja magát, és ledobja magáról ezt az álcát. Ottlik ezzel az álmokban előkúszó inkognito tudattal — más oldalról, de — megint a középosztály sajátos életvitelét találja el: a legjobbak, a legértékesebbek ezzel az inkognitóval mentik át tisztességüket. Belül maradva — de ellenükre. S a diagnózis korszakosán is pontos, hamarjában csak Szabó Lőrinc, az akkori idők pszichológiai társadalmi tudatát felvillantó versét hozhatnám bizonyítékként, a Különbékét, mely ugyanezt a hangulatot és inkognitó-vágyat fogalmazza meg, e generáció és osztály életérzése és gyakorlataként. Vagyis: Ottlik mondanivalója, pontosabban regényklímája itt, az álom és valóság repedéseiben kezd terebélyesedni, innen bontakozik elő a látszólagos tárgyilagosság és szenvtelenség tagadására hivatott elítélés, a nosztalgia, mely mögött önbírálat csendes rezignációja érik. S ebben a „repedésben" — ami a regény egész során egyre jobban tágul, egyre szélesebb rálátást enged erre a világra és hátterére — itt talál fel egy sajátos regénymegoldást. A többnyelvű prózát. Amit addig csak a líra ismert: a betűszerinti és az áttételes jelentés állandó hangulati, tartalmi kettősségét. Mert a nagy regénynek nemcsak mondanivalója és formája van, de klímája is, melyben az olvasó kénytelen jól vagy rosszul érezni magát. S ez a regényklíma fogja meg most, majdnem húsz évvel megjelenése után is — pontosabban inkább most, mint annak idején — az olvasót. E kettősség közti rétege most kezd igazán megszólalni, érthetővé válni. Az emberi tartás csak álomként jelenik meg először, majd valami ködös tartásfélében realizálódik, hogy mögötte megőrizhesse az emberi túlélés viszonylagos tisztességét, a számotvetés és leszámolás képességét,